Lilla Kozma szinte vonszolta magát felfelé a köves hegyi ösvényen. A csecsemőt szorosan a mellkasához préselte, a szíve pedig úgy kalapált, mintha ki akarna ugrani. A hegyek felől érkező jeges szél végigvágta az arcát, de nem a hideg volt az, ami igazán megbénította. Az tette reszketővé, amit maga mögött hagyott. A kilencéves Diána Németh néhány lépéssel mögötte haladt, vállán egy hátizsákkal, amely szinte nagyobbnak tűnt nála. A hétéves Marcell Varga egy ütött-kopott bőröndöt húzott, amely nyikorgó hanggal akadt fenn a kövek között. A legkisebb, Ákos Székely, az anyja szoknyájába kapaszkodott, szeme vörös volt a sok sírástól. Előző éjszaka óta gyalogoltak, mintha maga a pokol loholna utánuk. Bizonyos értelemben ez nem is állt messze az igazságtól.
A hegy felé nem kíváncsiság vagy kalandvágy hajtotta őket, hanem egy teher: egy adósság. Nem Lilla bűne volt, hanem néhai férjéé, Norbert Deáké. A férfi egy építkezésen vesztette életét, amikor lezuhant egy állványról, és vele együtt eltűnt a nevetése, a dolgos keze, valamint minden reményük a biztos jövőre. Arra azonban Lilla nem számított, hogy a gyász mellé egy aláírt papír is marad utána, amelyen olyan kamatok szerepeltek, amelyek megállíthatatlanul szaporodtak, mint a gaz elhagyott földön. Eleinte udvarias telefonhívások érkeztek, aztán kellemetlen látogatások, végül éjszakai dörömbölések az ajtón.
A behajtó neve Sándor Váradi volt. Negyvenes éveiben járt, hangja nyugodtnak tűnt, tekintetében azonban valami hideg, kígyószerű csillogás ült. Egy este aktatáskával a hóna alatt állított be, arcán olyan mosollyal, amely sosem ért fel a szeméig. „Ha nem tud fizetni, Lilla asszony” – mondta, miközben az ajtófélfának dőlt, mintha már birtokolná a házat –, „mindig akadnak… más megoldások is.” A pillantása elkalandozott a szobába, ahol a gyerekek aludtak. Akkor tört rá először az igazi rettegés. Nem önmagáért félt, hanem értük. Még azon az éjjelen összeszedte kevés holmiját, takaróba bugyolálta a babát, felrázta a másik hármat, és hajnal előtt eltűnt, vissza sem nézve.
Nem volt konkrét célja, csupán egy halvány emlék vezette. Gyerekkorában az apja, Elemér Kozma, sokat mesélt neki a hegyekről, egy eldugott vidékről, „ahol a kövek titkokat őriznek”, és ahol az ember elbújhat a világ elől. Elemér akkor halt meg, amikor Lilla nyolcéves volt; az arca az évek során elmosódott az emlékeiben, de a szavai makacsul megmaradtak. Most, miközben feldagadt lábbal kapaszkodott felfelé, és a gyerekek a végkimerülés határán jártak, ebbe az emlékbe kapaszkodott, mintha ígéret volna. Biztonság. Menedék. Újrakezdés. Azt azonban nem sejtette, hogy a hegyek nemcsak oltalmat rejtenek, hanem a múlt egy darabját is: egy elásott örökséget, egy „átkozott” bányát, és egy olyan igazságot, amely egy több mint húsz éve halott apát hoz vissza emlékezetből a valóság peremére.
Az ösvény két hatalmas szikla között összeszűkült, mintha maga a hegy próbálná elzárni az útjukat. Lilla már azon gondolkodott, hogy megállnak pihenni, amikor Diána előre mutatott, szeme felcsillant. „Anya… nézd!” A sziklákat elhagyva egy apró falu rajzolódott ki előttük, mintha egy másik kor redőiben bújt volna meg. Három-négy vályog- és kőház állt ott, mohával borított cseréptetőkkel, egyetlen kéményből vékony füstszál kanyargott felfelé. Nem voltak villanyoszlopok, antennák, motorzaj. Csak a szél, egy közeli patak halk csobogása, és egy régies csend, amely szinte figyelte őket.
Az első ház szó szerint két óriási szikla közé ékelődött, mintha a hegyet használták volna falnak. Amikor Lilla közelebb lépett, a vastag faajtó lassan kitárult. Egy apró termetű idős asszony állt ott, bőre ráncos volt, mint a fa gyökere, mélybarna szemei áthatóan vizsgálták őt. Mellette egy magas, meggörnyedt férfi jelent meg, kopott szalmakalapban, botjára támaszkodva. Mindketten mozdulatlanná dermedtek. Az asszony tekintetében döbbenet és hitetlenkedés keveredett.
„Mónika…” – lehelte, és a szája elé kapta a kezét.
„Nem, asszonyom” – szólalt meg Lilla zavartan. – „A nevem Lilla.”
Az öreg férfi előrébb lépett, és hosszan, alaposan végigmérte, mintha egy testet öltött emléket próbálna felismerni. Az asszony lassan megrázta a fejét.
„Nem te vagy Mónika” – mondta remegő hangon. – „Te az ő lánya vagy. Elemér lánya. Kornél mindig azt mondta, hogy egyszer visszatérsz.”
Lilla alatt mintha megmozdult volna a talaj. Apja neve tompán koppant a csendben, mint egy kő, amely mély kútba esik.
Az asszony félrehúzódott, szélesebbre tárta az ajtót. „Gyere be, gyermekem. A kicsiket is hozd. Túl sokat gyalogoltatok… és vannak dolgok, amikről tudnod kell.”
Odabent tűzifa füstje, frissen főzött kávé és meleg tortilla illata keveredett. A gyerekek az ételre vetették magukat, olyan mohón falva, hogy Lilla torka összeszorult, miközben érezte: ez a ház nemcsak pihenést, hanem válaszokat is tartogat számukra.