Lilla Kozma szíve úgy szorult össze, mintha lassan préselnék. Enni alig bírt, a torkán nem ment le egy falat sem. Leült a sarokban, karjaival védelmezően magához szorítva a legkisebbet, és közben végig a két idős ember tekintetét érezte magán. Nem tolakodóan nézték, inkább csendes figyelemmel, amelyben egyszerre volt együttérzés és valami komoly, ünnepélyes súly.
„Ilona Rácz vagyok” – szólalt meg végül az asszony. Hangja nyugodt volt, de minden szava mélyről jött. „Ő pedig a férjem, Kornél Erdélyi. És igen… nagyon jól ismertük az édesapádat. Sokkal közelebbről, mint gondolnád. Évekkel ezelőtt ránk bízott valamit számodra. Egy titkot, amit azóta is őrzünk, arra a napra várva, amikor belépsz ezen az ajtón.”
Lilla mellkasa elszorult, a szeme égett. „Apám akkor halt meg, amikor még kicsi voltam” – mondta rekedten. „Alig tudok róla bármit. Anyám sosem beszélt róla. Csak suttogások maradtak: földek, egy kevés vagyon… de ami volt, vele együtt tűnt el.”
„Anyád félt” – tette hozzá Ilona halkan. „Azoktól az emberektől, akik Elemér Kozmát üldözték. Ezért menekült el innen, ezért vitt el téged is messzire. De apád gondoskodott rólad. Olyasmit hagyott hátra, ami megvédhet… vagy új életet adhat. Megesküdtette velünk, hogy csak akkor adjuk át, amikor eljön az ideje. És most, ahogy látlak, tudom, hogy ez a pillanat elérkezett.”
A további szavakat azonban elnyomta egy motor durva bőgése. A falu csendje darabokra hullott. Lilla vére azonnal megfagyott. Diána Németh az ablakhoz rohant, majd elsápadva fordult vissza. „Anya… ő az” – suttogta. „A rossz ember.”
Sándor Váradi kopott, fehér furgonja porfelhőt kavarva állt meg a ház előtt. Az autóból kiszállt a behajtó, mozgása kimért és hideg volt, mellette egy fiatalabb férfi, karjait tetoválások borították. Lilla szorosan magához húzta a csecsemőt. A nagyobb gyerekek mögé bújtak, mint riadt csibék. Ilona és Kornél azonban előreléptek, és szinte testükkel zárták el az ajtót.
„Ez a család a mi védelmünk alatt áll!” – kiáltotta Ilona határozottan. „Nincs semmijük. Menjen el!”
Sándor felnevetett. „Ugyan már… két öreg a világ végén?” – legyintett. „Azért jöttem, ami jár. Ha az özvegynek nincs pénze, már mondtam: más megoldás is van. A nagyobb fiú dolgozhat nekem pár évet. Tizenöt éves korára letudjuk az adósságot.”
„Soha!” – tört ki Lillából. „A fiamat nem adom!”
A feszültség sűrű volt, tapintható. Végül Ilona felemelte a kezét. „Adj három napot” – mondta rendíthetetlen hangon. „Három nap múlva megkapod az egész összeget. De ha most hozzáérsz ehhez a családhoz, egy fillért sem látsz.”
Sándor Váradi habozott, majd bólintott. „Három nap. Hétfőn délben visszajövök. Ha nincs pénz… viszem a fiút.”
Amikor az autó eltűnt az úton, Lilla összerogyott, zokogása kontrollálhatatlanul tört fel. Ilona és Kornél mellé léptek. „Apád már előre gondoskodott” – mondta az idős férfi csendesen. „Nemcsak erről az összegről. Ennél sokkal többről. Csak el kell mennünk érte.”
„Hová?” – kérdezte Lilla, miközben letörölte könnyeit.
Kornél a hegyek felé mutatott. „A régi bányába. San Jerónimóba. Ott van mindaz, ami téged illet.”
A „bánya” szó hallatán Lilla bőre libabőrössé vált. Ilona elmagyarázta, hogy San Jerónimót harminc éve zárták be, egy omlás után, amely hét ember életét követelte. A faluban azt beszélték, a hely átkozott, a halottak lelkei nem találtak nyugalmat. Elemér Kozma azonban minden járatot ismert. Halála előtt ott rejtette el az iratokat, a földek papírjait, a megtakarításait, és rajzolt egy térképet, amelynek titkát csak Kornél ismerte.
Másnap hajnalban, miközben a gyerekek Ilona házának szőnyegein aludtak, Lilla egyenként csókot nyomott mindegyikük homlokára. Diána felébredt, szemében félelem csillogott. „Visszajössz, anya?”
„Mindig visszajövök” – felelte Lilla, bár belül ő maga sem volt biztos semmiben.
A hegy felé vezető út hideg és némaságba burkolózott. A köd lassan csúszott a sziklák között, mint egy ősi élőlény. Kornél elöl haladt egy zseblámpával és egy rövid csákánnyal, Ilona termoszt vitt, benne kávéval és némi étellel. Ahogy emelkedtek, a táj egyre sivárabb lett, mintha maga a hegy próbálná elűzni őket.
San Jerónimo bejárata sötét üregként tátongott a kőben, korhadt gerendák ölelték körül. Egy rozsdás tábla figyelmeztetett: „VESZÉLY. A BÁNYA ZÁRVA.” Egy beomlott járat előtt hét fa kereszt sorakozott. Elemér neve nem volt köztük; túlélte az omlást, de sosem lett többé ugyanaz az ember.
„Apád úgy gondolta, ez az egyetlen hely, ahol biztonságban lehet” – mondta Kornél. „Ahol senki sem keresne vagyont.”
Lilla nagyot nyelt. Marcell Vargára gondolt, Sándor fenyegetésére, a gyerekeire, akik mit sem tudtak arról, milyen vékony szálon függ a jövőjük. „Menjünk” – szólalt meg végül. „Ha ő nap mint nap belépett ide miattunk… akkor én is megteszem értük.”
Odabent a levegő nyirkos és dermesztő volt. Lépteik visszhangja furcsán torzult, mintha valaki más is követné őket. Szinteket hagytak maguk mögött, járatokat szeltek át, elkorhadt támaszokat kerülgettek. Egy ponton mély, baljós reccsenés állította meg őket, a szikla panaszosan megnyikordult, és mindannyian ösztönösen a sötétségbe meredtek, miközben a lámpa fénye remegni kezdett.