Attila egész este oldott hangulatban volt: pezsgőt hozott, nevetett, könnyed megjegyzésekkel tartotta életben a beszélgetést. Orsolya Székely közben észrevette, hogy Zoltán Balázs a terem túlsó végéből figyel. A tekintete percről percre sötétebb lett, az arca megfeszült, mintha minden újabb perc csak olaj lett volna a tűzre.
Amikor Orsolya elindult kifelé, Attila Rácz egészen az autóig kísérte.
— Orsolya, ha valaha újra elővenné az ékszerkészítést, hívjon fel — mondta, és átnyújtott egy névjegyet. — Vannak ismerőseim, akiknek erre valóban szükségük van. Nem udvariasságból.
A nő átvette a kártyát, bólintott, majd beszállt az autóba.
Otthon Zoltán Balázs öt percig sem bírta csendben.
— Mondd meg, mit műveltél odakint! Egész este azzal az Attilával lógtál! Mindenki titeket nézett, érted? Látták, ahogy a feleségem egy idegen férfira csimpaszkodik!
— Nem csimpaszkodtam — válaszolta halkan Orsolya. — Beszélgettem.
— Beszélgettél? Háromszor táncoltál vele! Háromszor! Norbert Varga is megkérdezte, mi folyik itt. Halálosan égtem!
— Te mindig szégyenkezel — levette a cipőjét, és gondosan a bejárathoz tette. — Szégyellsz velem megjelenni, szégyelled, ha rám néznek. Van egyáltalán valami, ami miatt nem érzel szégyent?
— Fogd be! Azt hiszed, felvettél egy rongyot, és máris valaki lettél? Senki vagy. Egy háztartásbeli. Rajtam lógsz, az én pénzemet költöd, most meg még hercegnőt játszol.
Régen sírt volna. Bezárkózott volna a hálóba, a fal felé fordulva. Most azonban mintha valami eltört volna benne — vagy épp a helyére került.
— A gyenge férfiak félnek az erős nőktől — mondta csendesen. — Tele vagy kisebbrendűséggel, Zoltán Balázs. Attól rettegsz, hogy egyszer észreveszem, milyen kicsi vagy valójában.
— Takarodj innen.
— Beadom a válópert.
A férfi elhallgatott. A szemében először nem düh, hanem tanácstalanság villant.
— Hová mennél két gyerekkel? A kis gyöngyeidből nem fogsz megélni.
— Dehogynem.
Másnap reggel elővette a névjegyet, és tárcsázott.
Attila nem sürgette. Kávézókban találkoztak, tervekről beszéltek. Mesélt egy ismerőséről, aki kézműves galériát vezetett, arról, hogy az emberek belefáradtak a tömeggyártott tárgyakba, és újra értékelik az egyedit.
— Tehetséges, Orsolya — mondta egyszer. — Ritka, amikor a tehetség ízléssel párosul.
Éjszakánként dolgozni kezdett. Aventurin, jáspis, karneol sorakozott az asztalon, és az első darabok már magukban hordozták a következő lépés ígéretét.