A próba hosszan elnyúlt. Közel egy órán át igazították a ruhát, tűkkel jelöltek, milliméterről milliméterre formálták, míg végül minden redő a helyére nem simult.
— Ehhez az árnyalathoz különleges ékszer kell — járta körbe Judit Török, fejét enyhén félrebillentve. — Az ezüst túl hideg lenne. Az arany meg egyszerűen nem működik.
Orsolya Székely ekkor kinyitotta a régi dobozt. A bársonnyal bélelt alján, puha kendőbe csomagolva ott pihent egy szett: nyakék és fülbevaló. Mély kék aventurin, aprólékos, kézzel készült munka. Nyolc éve alkotta, egy alkalomra, amely végül sosem érkezett el.
— Ez… ez egy műalkotás — suttogta Judit, és megállt a mozdulatban. — Te készítetted?
— Igen.
Renáta Erdélyi közben a hajával foglalkozott: lágy hullámokat formált, semmi túlzás. A smink visszafogott maradt, mégis hangsúlyos. Orsolya felvette a ruhát, majd rácsatolta az ékszereket. A kövek hűvösen simultak a bőréhez, súlyuk emlékeztette arra, hogy valóságosak.
— Nézd meg magad — terelte Judit a tükör felé.
Orsolya odalépett, és nem azt a nőt látta viszont, aki tizenkét éven át padlót súrolt és ebédet főzött. Önmagát látta. Azt, aki egykor volt.
A rakparti étterem zsúfolásig telt. Elegáns ruhák, halk zene, csillogó poharak. Orsolya szándékosan későn érkezett. A beszélgetések egy pillanatra elhaltak.
Zoltán Balázs a bárnál állt, nevetett, majd meglátta őt — az arca megfeszült. Orsolya elhaladt mellette, tekintet nélkül, és helyet foglalt egy távoli asztalnál. Egyenes háttal ült, kezei nyugodtan pihentek az ölében.
— Elnézést, szabad ez a szék?
Egy negyvenes évei közepén járó férfi állt mellette, szürke öltönyben, figyelmes tekintettel.
— Igen.
— Attila Rácz vagyok. Norbert Varga üzlettársa, egy másik vállalkozásból. Pékségek. És ön?
— Orsolya. Egy raktárvezető felesége.
A férfi végignézett rajta, majd az ékszereken időzött.
— Aventurin. Kézi munka, azonnal látszik. Anyám ásványokat gyűjtött, ritkán látni ilyet.
— Én készítettem.
— Komolyan? — Attila közelebb hajolt, szemével követte a fonást. — Ez már mesterszint. Árulja őket?
— Nem… én csak háztartásbeli vagyok.
— Furcsa — mosolyodott el. — Ilyen tehetséggel az ember ritkán marad otthon.
Az este folyamán Attila végig mellette maradt. Kövekről beszélgettek, alkotásról, arról, hogyan felejtik el az emberek önmagukat a mindennapokban, és a férfi egyre gyakrabban pillantott a tánctér felé, mintha hívni készülne.