A csengőszó után Enikő résnyire nyitotta az ajtót. A küszöbön egy ősz hajú, határozott tartású nő állt, kezében merev falú aktatáskával.
— Jó napot kívánok. A gyámügyi hivataltól érkeztem.
— Tessék? — Enikőnek egy pillanatra elakadt a lélegzete. — Milyen ügyben?
— Bejelentés futott be hozzánk, miszerint ebben a lakásban egy idős, önellátásra nem képes személy él nem megfelelő körülmények között. Kötelességem ellenőrizni az információt, és megtekinteni az ingatlant.
— Ez teljes képtelenség — vágta rá Enikő. — Nálunk nincs ilyen személy.
— A bejelentés szerint Bernadett Dunai, 1960-ban született, az ön anyósa.
A mondat úgy csapódott le benne, mintha hirtelen megszűnt volna alatta a talaj.
— Ő nem lakik itt — mondta lassabban. — Saját lakása van, innen öt megállóra.
— Ennek ellenére a jelzést ki kell vizsgálnom. Beenged?
Nem volt mit tenni. Enikő félreállt. A nő alaposan végigjárta a lakást, jegyzetelt, benézett minden helyiségbe.
— A körülmények megfelelőek — állapította meg végül. — Viszont személyesen is látnom kell Bernadett Dunait.
— De hát mondtam, hogy nem él itt!
— Akkor miért ezt a címet adta meg?
Ebben a pillanatban fordult a zár, és Marcell lépett be. Amikor meglátta az idegent és a hivatalos papírokat, azonnal megfeszült.
— Mi történik itt?
Enikő röviden összefoglalta a helyzetet. Marcell arca elkomorult.
— Az én anyám tette ezt? — kérdezte halkan, de élesen.
— A bejelentő kilétét nem áll módomban felfedni — válaszolta kerülő úton a hivatalnok. — Amennyiben az érintett személy nem él itt, az ügy lezártnak tekinthető. Elnézést a kellemetlenségért.
Amint becsukódott mögötte az ajtó, Marcell már a telefonját szorongatta.
— Anya? Elmagyaráznád, mi ez az egész? Gyámügy? Komolyan gondoltad?… Nem tudsz róla semmit? Elég legyen!… Nem, nem megyek át. És te se gyere ide. Csak akkor, ha bocsánatot kérsz Enikőtől.
Letette, majd magához húzta a feleségét.
— Sajnálom. Sokkal előbb kellett volna meghúznom a határokat.
— Ő az édesanyád — mondta Enikő csendesen, ugyanazzal a mondattal, amit korábban Marcell használt.
— Igen. De te vagy a családom. Az igazi.
Egy héttel később hivatalos levél érkezett a közös képviselettől. Bernadett Dunai panaszt tett, miszerint engedély nélküli átalakítás zajlik a lakásban. Ellenőr jött, iratok, magyarázatok, bizonygatás — végül mindent rendben találtak.
Alig lélegeztek fel, újabb telefon futott be: az adóhatóság érdeklődött. Névtelen bejelentés szerint Enikő állítólag kiadja a lakást, és eltitkolja a bevételeit. Újabb vizsgálatok, újabb ideges napok.
— Nem fogja abbahagyni — mondta Enikő egy újabb ellenőrzés után. — Addig zaklat minket, amíg teljesen tönkre nem tesz.
— Vagy amíg mi nem állítjuk meg — felelte Marcell szokatlanul kemény hangon.
Tárcsázott.
— Renáta Somogyi? Marcell vagyok… Igen, régen beszéltünk… Egy kényes ügyben kereslek. Emlékszel a nyaralóra? Amire azt mondtad, hogy anya a saját nevére íratta, pedig te és Kálmán Halász közösen vettétek?… Pontosan erre gondolok… És nem szeretnéd végre rendezni?… Értem… Igen, minket is felemészt ez az egész… Ha beadod a keresetet, tanúskodom. Ott voltam, amikor erről beszélt… Köszönöm, Renáta. Tartsuk a kapcsolatot.
Enikő döbbenten nézett rá.
— Mit tettél?
— Azt, amit már régen meg kellett volna. Anyám elvette a nyaralót a nagynéném és a nagybátyám elől. Visszaélt a bizalmukkal. Renáta eddig félt perelni. Most már nem fog.
— De hát mégiscsak az anyád…
— Az az anyám, aki ki akar túrni minket a saját otthonunkból. Most rajta a sor.
Bernadett Dunai hívása hamar megérkezett. Üvöltött, sírt, fenyegetett. Marcell végighallgatta, majd nyugodtan csak ennyit mondott:
— Te kezdted ezt a háborút. Ha békén hagysz minket, Renáta visszavonja a keresetet.
— Ez zsarolás!
— Nem. Következmény. Rajtad áll.
Három nappal később Bernadett megjelent. Kulcs nélkül — a zárat időközben lecserélték. Megviseltnek és idősebbnek látszott.
— Bemehetek?
Leültek a nappaliban. Hosszú ideig senki nem szólt.
— Visszavonom az összes panaszt — mondta végül. — És nem avatkozom többé az életetekbe.
— És a bocsánatkérés? — kérdezte Marcell.
Bernadett Enikőre nézett. A tekintetében nem volt megbánás, csak fáradtság és elfojtott keserűség.
— Sajnálom — mondta kényszeredetten.
Nem volt őszinte, de vereséget jelentett.
— Renáta vissza fogja vonni a keresetet — bólintott Marcell. — De ha újra kezded…
— Nem fogom — vágott közbe az anyja. — Nem mondok le a nyaralóról. Az az egyetlen biztos pont, ami maradt.
Felállt, az ajtó felé indult, majd még visszafordult.
— Tudod, Marcell, mindig azt hittem, gyenge vagy. Tévedtem. Pont olyan vagy, mint a nagyapád. Ő is tudott harapni, ha sarokba szorították.
Az ajtó ezúttal csendesen csukódott be mögötte, szokatlan módon, minden megszokott csapódás nélkül.