— Eladjuk a lakást, nincs több vita — közölte Bernadett Dunai a reggeli közben, olyan hangsúllyal, mintha nemcsak egy mondatot, hanem Enikő Deák egész jövőjét pecsételte volna meg.
A csésze nagyot koppant az asztalon, amikor az anyós letette, a vitrinszekrény üvegei finoman megcsendültek tőle.
— Semmi értelme annak, hogy ketten egy szűk kétszobásban szorongjatok, miközben simán vehetünk egy normális, háromszobás lakást az új építésű házakban — folytatta ellentmondást nem tűrően.
Enikő kezében megállt a kanál, félúton a szája felé. A kicsi konyha, ahol addig békésen reggeliztek, egyetlen pillanat alatt robbanásveszélyes tereppé változott. A nő a férjére nézett, de Marcell Jakab mereven a tányérját bámulta, és gondosan kente a vajat a kenyérre, mintha a mozdulat különös jelentőséggel bírna.
Bernadett Dunai zavartalanul beszélt tovább, mintha vagy nem érzékelné a feszültséget, vagy egyszerűen nem lenne hajlandó tudomást venni róla.
— Már fel is vettem a kapcsolatot egy ingatlanossal. Holnap jön, megnézi a lakást, felméri az árát. Jó helyen van, közel a metróhoz, hamar el fog kelni.
— Álljunk meg egy pillanatra — szólalt meg végül Enikő, visszafojtott indulattal. — Milyen lakásról beszélünk? Miről döntött el mindent ilyen magabiztosan?
Az anyós tekintete lekezelően siklott végig rajta.
— A tietekről. Erről a lakásról. Arról, amit a nagyanyád hagyott rád. Ugyan már, semmi értelme egy ilyen öreg házban élni, amikor újba is költözhetnétek.
Enikő mellkasában forrni kezdett a harag. A lakás, amelyet három évvel korábban örökölt a nagymamájától, az egyetlen valóban saját tulajdona volt. Nem volt nagy, de melegséget árasztott: kétszobás otthon egy régi, vastag falú házban, magas mennyezettel, minden zugában emlékekkel. Minden centimétere fontos volt számára.
— Bernadett, ez az én lakásom — mondta lassan, nyomatékosan. — És eszem ágában sincs eladni.
— Hogyhogy a tiéd? — csattant fel az anyós, látványos felháborodással. — Házastársak vagytok! Ami a tiéd, az a fiamé is, ami az övé, az a családé. Ugye, Marcell?
A férfi végre felemelte a fejét.
— Anya, lehetne ezt később megbeszélni…
— Később? — emelte fel a hangját Bernadett Dunai. — Már mindent elintéztem! Holnap tízkor jön az ingatlanos. És ne nézz rám így, Enikő. Én csak a javatokat akarom. Az új lakásoknál minden modern, felújításra sincs szükség.
— És miből lesz az az új lakás? — kérdezte Enikő halkan, de feszes hangon.
— Hát eladjátok ezt, hozzátesztek egy kicsit, és kész — vágta rá az anyós. — Számoltam mindennel. Ha felvesztek még körülbelül hárommillió forint hitelt, simán kijön egy szép háromszobás. Ráadásul pont a közelünkben épül. Szomszédok leszünk!
A szó hallatán Enikő hátán hideg borzongás futott végig. Bernadett Dunai már így is rendszeresen betoppant hozzájuk a saját kulcsával, amit Marcell „biztonságból” adott neki. A gondolat, hogy szó szerint egy karnyújtásnyira éljenek egymástól, fullasztó volt.
— Nem veszek fel hitelt — jelentette ki Enikő. — És nem adom el a lakást. Ez az egyetlen dolog, ami a nagymamámra emlékeztet.
— Ugyan már, emlék! — legyintett gúnyosan az anyós. — A pénz sokkal hasznosabb emlék. Marcell, miért hallgatsz? Mondd már meg a feleségednek, hogy igazam van.
Marcell habozott, majd bizonytalanul megszólalt.
— Enikő… lehet, hogy anyának részben igaza van. A lakás régi, sok mindenhez hozzá kellene nyúlni…
— Egy éve újítottuk fel! — csattant fel a nő. — Az én megtakarításomból, ha már őszinték vagyunk!
— Ne kezdjük megint a pénzt — vágott közbe Bernadett Dunai élesen. — Mindig ezzel jössz. Az nem számít, hogy a fiam eltart?
— Eltart? — Enikő hitetlenkedve nézett rá. — Kétszer annyit keresek, mint ő!
Sűrű, kellemetlen csend telepedett a konyhára. Marcell arca elvörösödött, az anyós ajkai vékony vonallá préselődtek.
— Pont ezért kell nagyobb lakás — törte meg végül a hallgatást Bernadett. — Gyerekeknek. Mert nálad csak a munka létezik. Harmincéves vagy, és még unokát sem adtál nekem.
Ez volt az a mondat, amit soha nem lett volna szabad kimondani. Enikő és Marcell két éve próbálkoztak, eredmény nélkül, és minden ilyen megjegyzés újra feltépte a sebeket.
— Anya, elég legyen — mondta Marcell szokatlanul kemény hangon.
— Elég? Csak mert kimondom az igazat? — Bernadett Dunai felállt. — Nem baj. Holnap úgyis jön Gabriella Szilágyi, majd ő rendet tesz a fejekben. Okos nő, nem úgy, mint némelyek.
Határozott léptekkel kivonult, és nem sokkal később nagyot csapódott a bejárati ajtó.
A konyhában csend maradt utánuk. Hosszú percek teltek el, mire Enikő megszólalt.
— Tudtál erről?
— Miről? — kérdezte Marcell óvatosan.
— Hogy el akarja adni a lakásomat. Tudtál róla?
A férfi félrenézett.
— Mondott ilyesmit… de azt hittem, csak beszél.
— És miért nem állítottad le?
— Ismered anyát. Ha egyszer eldönt valamit…
— Ez az én lakásom, Marcell — mondta Enikő remegő hangon. — Az egyetlen, ami tényleg az enyém.
— Ne túlozz — próbálta csillapítani. — Nem kényszeríthet rá senki, hogy eladd, ha nem akarod.
Enikő azonban pontosan tudta, mire képes az anyósa. Bernadett Dunai soha nem adta fel könnyen, és amikor valamit a fejébe vett, addig ment, amíg el nem érte a célját.