Ilona Rácz ajkán lassú, bizonytalan mosoly jelent meg – napok óta először. Nem volt benne erő, inkább valami halk megkönnyebbülés.
— Az én… kis drágám… — lehelte.
Fruzsina Papp gondolkodás nélkül felmászott az ágy szélére, óvatosan, nehogy fájdalmat okozzon, majd apró karjaival átölelte a nagymamáját. Az érintése olyan volt, mint egy meleg takaró.
— Képzeld, mennyi mindent tanultam! — hadarta lelkesen. — Már egyedül megkötöm a cipőfűzőmet, és tudok egy verset az őszről is! Elmondjam? Nagyon szép!
— El… szeretném… — bólintott Ilona, és a tekintete felragyogott.
Ebben a pillanatban nyílt az ajtó. Márk Balogh lépett be a kórterembe. Arca barnább volt, mint emlékeztem, kipihentnek tűnt, a kezében hatalmas, drága virágcsokrot szorongatott. A háta mögött kissé bizonytalanul állt meg egy fiatal nő – nem volt nehéz kitalálni, hogy Brigitta Németh az.
— Anya! — Márk gyors léptekkel az ágyhoz ment. — Hogy vagy? Ne haragudj, hogy csak most jöttünk… épp nyaraltunk, amikor szóltak…
Ilona előbb rá nézett, aztán rám. A pillantása nem az a felszabadult öröm volt, amire számítottam. Inkább csendes, mérlegelő, mintha valamit latolgatna magában.
— Hol… voltatok? — kérdezte alig hallhatóan.
— Mondtam már, anya — felelte Márk kissé türelmetlenül. — A tengernél. Brigivel Törökországban voltunk. Amint megtudtuk, felszálltunk az első gépre.
— Azonnal? — Ilona hangja alig rezdült.
— Hát… majdnem — mondta Márk, majd rám pillantott. — Lilla, te voltál itt vele minden nap?
Nem válaszoltam egyenesen, csak megvontam a vállam.
— Ilona Rácz, mennünk kell — szólaltam meg végül. Megfogtam Fruzsina kezét. — Holnap megint jövünk.
— Lilla… — a hangja megállított az ajtóban. — Köszönöm…
Otthon Fruzsina sokáig forgolódott az ágyában. Láttam rajta, hogy dolgoznak benne a kérdések.
— Anya… — szólalt meg végül a sötétben. — Apa miért nem jött, amikor a nagyi aludt?
— Messze volt, kicsim — válaszoltam óvatosan.
— Mi meg közel voltunk?
— Igen. Mi közel voltunk.
— Akkor ezért mentünk hozzá minden nap?
— Igen.
Egy darabig hallgatott, majd komolyan megkérdezte:
— Ha az emberek közel vannak egymáshoz, akkor segíteniük kell egymásnak?
A gyerekek kérdései mindig a legpontosabban találnak. Lehajoltam, és puszit adtam a homlokára.
— Igen, Fruzsinám. Mindig.
A következő két hétben Ilona Rácz állapota lassan, de biztosan javult. Mi továbbra is naponta bementünk hozzá. Márk is fel-felbukkant, de egyre ritkábban. „Munka” — mondta. „Elintéznivalók.”
Egy délután, amikor kettesben maradtunk, Ilona halkan megszólított.
— Lilla… beszélnem kell veled.
— Miről? — kérdeztem, bár már előre éreztem, hogy nem könnyű téma következik.
— Márkról. És arról, ami három éve történt.
Összeszorult bennem minden. Nem akartam visszatérni oda.
— Ilona… az már régen volt…
— Nem. Nem múlt el — rázta meg a fejét. — Akkor is tudtam. Tudtam, hogy megcsal téged. És hallgattam.
Leültem. A lábam megremegett.
— Tudta…?
— Az anyja vagyok. — A hangja fáradt volt. — Láttam, mikor megváltozott, mikor kerülte a tekintetemet, mikor titkolta a telefonját. Egy anya érzi ezeket.
— De soha nem szólt…
— Gyáva voltam — csordultak ki a könnyei. — Azt hittem, ha nem veszek tudomást róla, megvédem a családot. Hogy majd magától elmúlik. De te magad jöttél rá, és akkor minden darabokra hullott.
Nem találtam szavakat.
— Vétkeztem ellened — folytatta. — Ha akkor rákényszerítem Márkot, hogy döntsön… talán másként alakul minden.
— Talán — mondtam csendesen. — Vagy akkor is ugyanígy dönt.
— Lehet. De meg kellett volna próbálnom. Miattad. Fruzsina miatt. Szerettelek titeket… és mégis cserbenhagytalak.
Megfogtam a kezét.
— A múltat nem lehet visszacsinálni. De most itt vagyunk, és maga életben van. Ez számít.
— Igen… — bólintott. — Tudod, miután Márk újra megnősült, nem mentem többé hozzátok. Azt hittem, ez a helyes. Nem akartam zavarni, nem akartam konfliktust Brigittával. De hiányoztatok. Mindketten. Kimondhatatlanul.
— Én meg azt hittem, egyszerűen megfeledkezett rólunk.
— Soha. Minden nap gondoltam rátok. És amikor az orvosok mondták, hogy a lázálmomban a nevedet hívtam… igaz volt. Téged hívtalak. Az egyetlen embert, akiről biztosan tudtam, hogy nem hagy el.
A szemem megtelt könnyel.
— Pedig nem jöttem azonnal… — suttogtam. — Amikor szóltak, haboztam.
— De végül eljöttél. Ez a fontosabb.
Csendben ültünk, összekulcsolt kézzel.
— Lilla… szeretnék kérni tőled valamit.
— Hallgatom.
— Ne vedd el tőlem az unokámat. Kérlek. Tudom, nincs jogom hozzá, de… Fruzsina az egyetlen kapcsolatom ahhoz az időhöz, amikor még család voltunk.
— Ilona…
— És még valami — folytatta. — Át akarom íratni a végrendeletemet. Van lakásom, egy nyaralóm, némi megtakarításom. Mindent Fruzsinára hagyok. Márknak ott az új élete, az új felesége. De ő az unokám, és tudnia kell, hogy a nagymamája soha nem felejtette el.
— Nem kellene…
— De igen. — A hangja határozott volt. — Legalább ennyit helyre akarok hozni.
Nem tudtam azonnal válaszolni. A szavak bennem rekedtek, miközben éreztem, hogy ez a beszélgetés még messze nem az utolsó volt köztünk, és a következő napok újabb döntéseket hoznak majd magukkal.