A kislány végül összeszedte a bátorságát, és kimondta, ami már percek óta ott motoszkált benne.
— Nagyi Ilona, rajzoltam neked egy házat. Nézd, milyen színes lett! És már olvasni is tudok. Szeretnéd, ha felolvasnék?
Meg sem várta a választ: kihúzta a táskámból a mesekönyvet, felütötte, majd lassan, betűről betűre haladva belekezdett A gömböc történetébe. A gyermeki hang betöltötte a kórtermet, és ahogy figyeltem, úgy tűnt, Ilona Rácz légzése kisimultabbá vált, mintha a szavak ritmusa megnyugtatta volna.
Amikor kiléptünk a kórház ajtaján, Fruzsina Papp hirtelen megállt, és felnézett rám.
— Anya, apa miért nem jön el a nagyihoz? — kérdezte halkan.
Egy pillanatra bennem rekedt a levegő. Hogyan lehetne egy óvodásnak elmagyarázni, hogy az apja épp külföldön pihen, miközben az édesanyja az intenzíven fekszik, az életéért küzdve?
— Apa most nagyon messze van, kincsem — feleltem végül. — Most nem tud idejönni.
— De mi jövünk, ugye?
— Igen. Mi mindig jövünk.
És így is lett. Nap mint nap. Reggelente még munka előtt benéztünk, este pedig, miután Fruzsinát elhoztam az óvodából, újra visszatértünk. A kislány lelkesen mesélt, mutatta az új rajzait, dalokat énekelt, amelyeket a csoportban tanult. Én közben virágot cseréltem, friss vizet öntöttem a vázába, és beszéltem Ilonához mindenről: apró hétköznapi dolgokról, tervekről, emlékekről.
Az orvosok továbbra is azt mondták, az állapota súlyos, de stabil. Senki nem mert jóslatokba bocsátkozni. Én azonban nem engedtem el a reményt. Úgy szóltam hozzá, mintha bármelyik pillanatban válaszolhatna. Elmondtam neki azt is, hogy előléptettek, hogy most már projektvezetőként dolgozom, és megemlítettem, mennyire igaza volt, amikor régen hitt bennem.
Néha elcsíptem az ápolók együttérző pillantásait, de nem érdekelt. Tudtam, miért vagyok ott.
Az ötödik napon egy határozott fellépésű, középkorú nő lépett be a szobába fehér köpenyben.
— Lilla Molnár? — kérdezte.
— Igen.
— Beáta Lakatos vagyok, az osztály vezetője. Jól tudom, hogy ön a beteg volt menye?
— Igen… bár már elváltunk.
— Ritkán látni ilyen kitartást válás után — jegyezte meg őszintén. — Főleg úgy, hogy a fia egyszer sem jelent meg.
Elpirultam.
— Ilona mindig jó volt hozzám. És a kislányom imádja őt.
— Ez látszik. Húsz éve dolgozom itt, és azt tapasztalom, hogy azok a betegek, akiket rendszeresen látogatnak, gyakran jobban reagálnak. Még eszméletlen állapotban is.
— Akkor továbbra is jöhetünk?
— Természetesen. Sőt, jó hírem van: ma reggel enyhe javulást észleltünk. A fényre adott reakciója erősebb volt.
A szívem hevesen dobogott.
— Ez azt jelenti, hogy van esély?
— Igen. Ne hagyja abba, amit eddig csinált.
Aznap este felhívtam Márk Baloghot. Sokáig csengett, mire felvette.
— Lilla? Baj van? Fruzsina jól van?
— Ő igen. Az édesanyád viszont szívinfarktust kapott. Az intenzíven fekszik.
A vonal másik végén zene és nevetés szűrődött be, majd hosszú csend következett.
— Ez… komoly?
— Nagyon. Már napok óta eszméletlen.
— A fenébe… most nem tudok hazamenni. Beleken vagyunk, minden le van foglalva…
— Az anyád az életéért küzd.
— Erős nő — mondta bizonytalanul. — Köszönöm, hogy mellette vagy. Minden költséget állok.
Nem vártam meg a végét. Letettem. Nem pénzről volt szó.
Egyik este, miközben hangosan olvastam fel neki egy cikket a gyereknevelésről, hirtelen azt vettem észre, hogy rám néz. Nem csak kinyitotta a szemét — felismerés volt benne.
— Ilona! Hall engem? — ugrottam fel.
A szája mozdult, a szeme könnybe lábadt. Gyorsan hívtam a nővért. Ilona tekintete végig rajtam maradt, és gyengén megszorította a kezemet.
Másnap eltávolították a csövet. Az első rekedt szó, ami elhagyta az ajkát, a nevem volt.
— Itt vagyok — suttogtam. — Fruzsina is itt van, a folyosón. Bejöjjön?
Halványan bólintott.
A következő pillanatban a kórterem ajtaja kivágódott, és Fruzsina berohant, arcán tiszta örömmel, amitől a levegő is megtelt várakozással.