– Őszintén mondom.
– Elkéstél – vágta rá Enikő Papp.
Ákos Deák bólintott, tekintete a lépcső kövén állapodott meg.
– Hívtam egy lakatost. Mindjárt itt lesz, visszanyitjuk az ajtót. És… beszéltem anyámmal is. De már nem hallgat rám. Tényleg. Megmondtam neki, hogy nincs joga ide bejárni, de szerinte…
– Szerinte nekem nincs jogom ide? – Enikő úgy nézett rá, hogy Ákos ösztönösen hátralépett. – Ugye?
– Ő úgy gondolja, ez családi lakás…
– És te is így gondolod.
Ákos nem felelt. Megint.
Ez a hallgatás már régóta köztük élt, mint egy repedt vödör: bármit öntöttek bele, mindig elszivárgott.
Ekkor érkezett meg a szerelő. Kopaszodó, negyvenes férfi volt, szerszámosládával a kezében.
– Ki a tulajdonos? – kérdezte tárgyilagosan.
Enikő felemelte a kezét.
– Én. És ez az én záram. Amit nem én cseréltem ki.
A férfi biccentett.
– Akkor kezdjük.
Körülbelül tíz percig dolgozott, kérdezősködés nélkül. Amikor az ajtó végre engedett, Enikő mély levegőt vett, mintha egy veszélyzónába lépne be.
Odabent káosz fogadta.
A szekrények tárva-nyitva.
Iratok szétszórva a padlón.
A vitrin egyik fele eltűnt.
A takarók a földre hajigálva.
A konyhában egy bögre állt az asztalon – zöld, rikító mintával. Nem az övé. Az anyósáé.
Ákos halkan felszisszent, végigsimított a nyitott szekrényajtón.
– Ő… mindent átnézett.
Enikő lassan beljebb ment. Nem dühöt érzett, hanem valami sokkal rosszabbat: egy mindent elsöprő belső vihart. Odalépett apja íróasztalához. A fiók kihúzva, üresen tátongott.
– Ákos… – a hangja meglepően nyugodt volt. – Hol vannak az iratok?
A férfi pislogott.
– Azt mondta, semmi fontosat nem vitt el.
– Te hiszel neki?
Válasz nem érkezett.
Enikő közelebb lépett hozzá, a tekintete pengeéles volt.
– Figyelj rám. Most azonnal felhívom a rendőrséget és a körzeti megbízottat. Jegyzőkönyv készül mindenről. De előtte te felhívod az anyádat. Itt, előttem. És elmondod neki: vagy visszahoz minden egyes papírt, amit elvitt, vagy…
Megállt egy pillanatra.
– …vagy bíróságon találkozunk. Ott már nem leszek megértő.
Ákos nagyot nyelt, elővette a telefonját, tárcsázott.
A kicsengés hosszú volt és idegtépő.
Végül Ildikó Vincze felvette.
– Igen, Ákoskám? – a hangja nyugodt, sőt elégedett. – Otthon vagytok már?
– Anya… – kezdte Ákos Enikőre pillantva. – Miért vitted el a papírokat?
Szünet. Hideg, tömör csend.
– Nem vittem el semmit – felelte végül.
Enikő megrázta a fejét, majd halkan odasúgta: – Hangosítva.
Ákos bekapcsolta.
– Ildikó Vincze – szólalt meg Enikő közelebb lépve. – Elvitte apám iratait és az ügyvédemmel folytatott levelezésemet. Hol vannak?
– Kislányom – sóhajtott gúnyosan az asszony –, milyen levelezésről beszélsz? Csak kitalálsz dolgokat. Egy kis tisztelet nem ártana… Mi Ákossal egy család vagyunk, te meg szét akarod verni!
Enikő élesen közbevágott:
– Hol vannak az iratok?
– Mondtam már, nem vittem…
– Van felvétel a lépcsőházi kameráról.
Hazudott. Egy pillanatig sem rebbent meg.
A vonal túloldalán hosszú csend ült meg, sűrű, mint a füst.
– Jó – jött végül az ingerült válasz. – Elhoztam pár papírt. Meg akartam nézni, miben sántikálsz már megint. Majd visszaviszem. Ha ráérek.
Enikő ajkán hideg mosoly jelent meg.
– Pontosan egy órája van.
– Tessék?
– Egy óra, Ildikó Vincze. Ha addig nem kapok vissza mindent, új feljelentést teszek. Ezúttal ügyvéddel.
– Fenyegetsz engem?!
– Tájékoztatom.
És Enikő bontotta a vonalat.
Ákos az arcába temette a kezét.
– Enikő… minek ez… ő csak…
– Elég – emelte fel a kezét a nő. – Erről több szó nem esik. Az anyádról sem.
Ákos lassan leengedte a karjait. Úgy nézett rá, mint aki épp most érti meg, hogy minden darabokra hullik.
– Elfordultál tőlem – mondta halkan.
– Magamat védem.
– Ezt meg lehetett volna oldani háború nélkül…
Enikő felnevetett, röviden, keserűen.
– Ki kezdte, Ákos? Én? Vagy az anyád, aki a lakásomat raktárnak nézi? Ki hordta el a dolgaimat? Ki engedett be ide ingatlanost? Ki adta el apám autóját?
Ákos az ablakhoz fordult. A hó lassan csorgott lefelé az üvegen, piszkos csíkokat hagyva.
– Szerettelek – suttogta.
– Én meg családot akartam – lépett közelebb Enikő. – De a család nem három ember, ahol az egyik dirigál, a másik bólogat. És főleg nem így.
A férfi nem fordult meg.
Enikő hátralépett.
– Így nem vagyok hajlandó élni. Soha többé.
Ákos hallgatott. Ez a csend már végleges volt.
Negyven perc múlva éles, követelőző csöngetés hasított a levegőbe.
Enikő nem lepődött meg. Kinyitotta az ajtót.
A küszöbön Ildikó Vincze állt, pufidzsekiben, szatyrokkal megrakodva, arca feszült és dühös volt.
– Tessék – mordult fel, és szinte a földre hajította a csomagokat. – Vedd vissza a holmidat.