Enikő Papp taxit hívott, és a Frunzén lévő lakás felé indult.
Az ajtón belépve hűvös, kissé dohos levegő csapta meg, a régi parketta panaszosan megnyikordult a lépte alatt, majd minden elcsendesedett. Ez a csönd azonban nem volt idegen: hozzá tartozott. Olyan volt, amiben nem kellett megjátszania magát.
Felkapcsolta a lámpát, és azonnal feltűnt neki, hogy a nappaliból eltűnt még egy szék. A polcról is hiányoztak könyvek. Nem a legértékesebbek, hanem azok, amelyeket az apja mindig kéznél tartott: a hosszú téli esték kedvencei voltak, amikor odakint túl korán ereszkedett le a sötétség.
Enikő behunyta a szemét, lassan kifújta a levegőt.
„Ez nem is igazi otthon” – hallotta maga előtt Ildikó Vincze hangját. „Ócskaság.”
Neki viszont ezek a falak emlékeztek rá. És elhatározta, hogy ide többé senki nem nyúlhat bele az engedélye nélkül.
Végigment a szobákon, ujjaival végigsimított a megmaradt tárgyakon, mintha számba venné a sebeket. Kinyitotta az ablakot, a hideg levegő azonnal beáramlott. Hosszan nézte az utcát: alig akadt járókelő, a kocsik színe beleolvadt a szürkeségbe, a fák csupasz ágai még nem ígértek tavaszt.
Ekkor érezte meg először igazán: vihar közeleg. Nem tudta, milyen erejű lesz, csak azt, hogy elkerülhetetlen. Olyan volt, mint amikor az ember már hallja egy motor tompa rezonanciáját, mielőtt a jármű feltűnne a kanyarban.
Ákos Deák nem az a fajta volt, aki könnyen feladja. Ildikó Vincze pedig végképp nem. Ők nem szokták meg, hogy kész döntések elé állítsák őket.
Enikő megállt apja íróasztalánál, végighúzta tenyerét a sima felületen. A szoba most üres volt, mégis súlyosabb jelentőséggel bírt, mint valaha.
– Apa – szólalt meg halkan –, megoldom.
Ezután behúzta a függönyöket, leoltotta a villanyt, és hosszú hetek óta először azt érezte: talán képes lesz félelem nélkül elaludni.
Csakhogy reggel…
…reggel egyetlen telefonhívás mindent újra felforgatott.
Enikő riadtan ébredt, mintha meglökték volna. A mobil rezgett a párnája alatt, makacsul, követelőzően. Odakint még szürke félhomály uralkodott, a hajnal alig bontogatta szárnyait, március lassan csúszott át áprilisba, de a hó továbbra is nagy pelyhekben hullott, mintha a tél nem akarná elengedni az utolsó szavát.
A kijelzőre pillantott.
Ákos.
04:51.
– A fenébe… – suttogta, miközben a füléhez emelte a készüléket. – Mi történt?
A vonal túlsó végén először csak nehéz lélegzetvétel hallatszott, majd egy tompa, bezárt térből visszhangzó hang.
– Beszélnünk kell.
– Most? – Enikő felült az ágyban, a plédet a vállára húzta. – Ákos, hajnali öt van. Mi baj van?
A csend túl sokáig tartott.
– Anya… – kezdte.
Enikő összeszorította a szemét, mintha előre számított volna az ütésre.
– Mi van vele? Ne kerülgesd.
– Megint ott volt.
Enikő talpra ugrott.
– Hogyhogy ott volt?!
– Én sem tudtam róla… Elővette a pótkulcsot…
– Miféle pótkulcsot?! – Enikő már körbejárt a szobában, minden erejével igyekezett nem kiabálni. – Hiszen mindent lecseréltem! Az összes zárat!
– Pontosan – felelte halkan. – Ő meg visszacseréltette.
Enikő megdermedt.
– Vissza… mit csinált?
Ákos nagyot sóhajtott, mintha őt magát is megrémítené a történet.
– Hívott valami szerelőket. Feltörték az ajtót. Azt mondta, „ellenőriznie kell az ingatlan állapotát”. Én csak akkor tudtam meg, amikor felhívott panaszkodni, hogy a feleségem nem képes rendesen tárolni az iratait…
Enikő az ajkába harapott.
– Mit keresett?
– Azt hiszi, titkolsz valamit. Papírokat, szerződéseket… fogalmam sincs. Szerinte direkt meg akarod fosztani minket a lakástól.
A levegő mintha megremegett volna körülötte. Enikő ökölbe szorította a kezét.
– Milyen lakástól, Ákos? Az enyémtől? Amit már hónapok óta darabonként hord szét?
Ákos nem válaszolt. Csak a szaggatott, bűntudatos lélegzetét hallotta.
– Figyelj – szólalt meg végül. – Kimegyek oda. Megnézem, mit csinált. Utána érted megyek, és mindent megbeszélünk. Csak… adj egy esélyt.
Ezek a szavak nem bizalmat ébresztettek benne, hanem kimerültséget. Nehéz, nyomasztó fáradtságot, mintha egy betontömb nehezedett volna a mellkasára.
– Ne gyere – mondta halkan. – Majd én megyek.
– Enikő…
– Ha megint hozzányúlt valamihez, akkor te is tudod, hogy nincs miről beszélni.
A vonal megszakadt.
A hó még mindig hullott, amikor Enikő a megálló felé indult. Az utcák szinte kihaltak voltak, mintha a város aludna. A sarkon feltámadó szél felkavarta a hókupacokat, a hideg az arcába csapott, de ő csak szorosabbra zárta a kabátját.
A Frunzén álló ház komor hallgatással fogadta. A kapu nem csukódott rendesen – valaki nemrég mehetett be. A lépcsőházban nedves beton és régi festék szaga keveredett.
Felért a saját szintjére. Megállt az ajtó előtt, óvatosan végighúzta ujjait a záron.
Új volt.
Megint.
Enikő lehunyta a szemét.
– Hát szervusz – sziszegte.
Lent ajtó csapódott, valaki sietve jött felfelé. A léptek nehezek és ismerősek voltak.
Megfordult. Ákos állt ott.
– Enikő… – emelte fel a kezét védekezőn. – Én nem tudtam…