Enikő Papp lassú mozdulattal lefejtette a nyakáról a sálat. A márciusi latyak teljesen átnedvesítette. A lépcsőházban nehéz, ismerős szag terjengett: vizes beton, a szemétledobó áporodott levegője, és valaki vacsorájából kiszűrődő rántott hús illata. Minden pontosan olyan volt, mint mindig – egyetlen kivétellel: benne már régen felborult minden.
– Azért tettem, mert te és az anyád átjáróházzá változtattátok a lakásomat – mondta csendesen. – Elegem van abból, hogy hazajövök, és azon kell gondolkodnom, mi tűnt el megint.
– Istenem, Enikő… – Ákos Deák végigsimított az arcán, mintha le akarná törölni ezt a beszélgetést. – Kitalálod az egészet. Senki nem lop tőled semmit.
– Tényleg? És a nagymamám fülbevalója? A gyűrű? Az autó? – Enikő közelebb lépett hozzá. A hangja nyugodt maradt, de éles fémes rezgés vibrált benne. – Azok is csak úgy maguktól eltűntek?
Ákos elfordította a fejét. Pont úgy, ahogy mindig, amikor nem volt válasza. És Enikő ebben a pillanatban pontosan megértette: nem fog mondani semmit. Sem igazat, sem bocsánatkérést, sem magyarázatot.
És ez – nem az eltűnt tárgyak, hanem az, hogy Ákos nem állt mellé, hanem mások „tetteit” fedezte – lett az utolsó lökés. Enikő hosszú ideje várta, hogy a férfi egyszer legalább mellé álljon. De Ákos újra és újra nem őt választotta.
Enikő bement a konyhába, ledobta a táskáját a székre, és bekapcsolta a vízforralót. Valamit csinálnia kellett a kezével, különben vagy elsírja magát, vagy dühében a földhöz vág egy bögrét.
Ákos utána ment, most már halkabban beszélve:
– Enikő… próbáljunk meg nyugodtak maradni. Anyu… ő csak segíteni akart. Aggódik, hogy görcsösen ragaszkodsz ehhez az örökséghez, mintha…
– Mintha ahhoz kapaszkodnék, ami az apámból maradt? – Enikő ránézett. – Ugye ezt nem gondolod komolyan?
Ákos kinyitotta a száját, majd bezárta. Csak széttárta a kezét.
Ekkor Enikőben hirtelen minden a helyére kattant. Két teljesen külön világban élnek. Számára ez a lakás emlék, otthon, kapaszkodó, a gyerekkora egy darabja. Ákos szemében viszont csupán egy ingatlan: valami, amit át lehet alakítani, el lehet adni, fel lehet osztani.
Ákos leült vele szemben, az ujjait összefonva.
– Gondold végig józanul – mondta. – Itt lakni… régi épület, a folyó felől állandó a nedvesség, a szomszédok fele még a kilencvenes években ragadt. Ráadásul messze van mindentől. Anyu szerint is jobb lenne eladni, és venni egy normális lakást. Új építésűt. Tiszta lappal indulni.
Enikő felnevetett. Tompán, szinte hangtalanul.
– Milyen tiszta lappal? Azzal, ahol az anyád ugyanúgy bejár majd hozzánk, mint most hozzám? Vagy azzal, ahol zálogházba adja a dolgaimat, mert éppen úgy érzi, hogy „segít” nekünk?
– Túlzásba esel…
– Te meg nem akarod észrevenni a nyilvánvalót.
A konyhában feszült csend húzódott közéjük, mint egy túlfeszített húr.
Enikő tudta: ha most tovább folytatják, olyasmit mondanak majd ki, amit nem lehet visszavonni. És először értette meg igazán, hogy nem is akarja már megmenteni ezt. Vissza akarja venni a saját életét.
– A Frunzén fogok lakni – mondta határozottan. – Egyedül. Kicseréltetem a zárakat. Ákos, belefáradtam abba, hogy a saját dolgaimat a családodtól védjem.
Ákos hirtelen felkapta a fejét.
– Ez most azt jelenti, hogy kidobsz?
– Nem én rendelkezem feletted – felelte Enikő nyugodtan. – Te döntöd el, hol és kivel élsz.
A férfi arca eltorzult – nem haragtól, hanem félelemtől. Abban a pillanatban rájött, hogy Enikő komolyan beszél.
Enikő felállt, kivette a szekrényből az iratokkal teli mappát, és gondosan átpakolta a saját táskájába. Nem sietett. Minden mozdulat egyre erősebbé tette.
Ákos felugrott.
– Várj… kérlek, várj. Ne csináljuk ezt ilyen hirtelen. Tudod, hogy anyu lobbanékony. Igen, túl messzire ment. De meg tudjuk oldani. Beszélek vele.
– Már beszéltél vele – húzta be Enikő a cipzárt. – És mi lett az eredménye? Új zár a lakásomon. És üres polcok.
Ákos meg akarta állítani – látszott rajta. Az ujjai remegtek, a tekintete a bejárati ajtó és Enikő táskája között cikázott. Mégsem lépett oda. Mintha abban reménykedett volna, hogy Enikő az utolsó pillanatban meggondolja magát, és felajánl valami kényelmes kompromisszumot.
De Enikő többé nem akart kényelmes lenni.
Kilépett az előszobába, begombolta a kabátját. Ákos mögötte állt, suttogva kérlelte:
– Ne így, Enikő… ne most menj el…
Ő azonban kinyitotta az ajtót.
A lépcsőházban hidegebb volt, mint odakint. Huzat vágott végig a padlón, a nyirkos levegő az arcába csapott. Enikő lement néhány lépcsőfokot, amikor meghallotta, hogy Ákos mégis utána jött.
– Enikő… – eltört a hangja. – Nem akarlak elveszíteni.
Megállt, féloldalasan visszafordult.
– Akkor mondj nemet az anyádnak – felelte halkan. – Mondd ki, hogy a lakásom az enyém. Hogy az otthonomba nem léphet be az engedélyem nélkül. Hogy többé nem nyúl a dolgaimhoz.
Ákos hallgatott. A vállai megereszkedtek. És minden egyértelművé vált.
Enikő bólintott – nem neki, saját magának.
– Pont ezért megyek el.
Lesétált a lépcsőn, és minden lépéssel úgy érezte, mintha egy nehéz, vizes márciusi hó olvadna le a válláról.
A bejáratnál egy pillanatra megállt, mélyen beszívta a nedves levegőt. A város a maga szaggatott, zajos ritmusában élt tovább: autók fröcskölték a pocsolyákat, az emberek siettek, a közterület-felügyelők a rossz időt szidták. Minden ugyanolyan volt, mint máskor – csak benne fordult át valami véglegesen, visszavonhatatlanul, miközben már tudta, hogy a Frunzén újra szembe kell majd néznie azzal, ami ott várja.