A bejárati ajtó tompa döndüléssel csapódott be mögötte, mintha ezzel a hanggal húzta volna meg a nap végén a végső vonalat. Réka Lengyel a homlokát a hideg fához támasztotta, lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a csend néhány másodpercig körülölelje. Tizenkét órát töltött talpon a kórházi osztályon, ahol a fertőtlenítő szaga keveredett az emberek fájdalmával, és ez a keverék lassan, könyörtelenül szívta ki belőle az utolsó csepp energiát is. Egyetlen gondolat tartotta benne a lelket egész nap: a nyugalom, egy bögre forró tea, és az, hogy leülhessen, akár csak a falat bámulva, minden elvárás nélkül.
Cipőit lerúgta a folyosón, nem kapcsolta fel a villanyt, inkább automatikusan a konyha felé vette az irányt. Odakint már alkonyodott, az ablak üvegén visszanézett rá a saját fáradt sziluettje. Harmincöt éves volt, mégis úgy érezte, mintha jóval több lenne. Abban a pillanatban éles fékcsikorgás hasított bele az esti csendbe, durván és pimaszul. Réka ösztönösen lenézett. A ház előtt, a járdát szinte teljesen elfoglalva, egy csillogó, sötétkék külföldi autó állt, sötétített üvegekkel. Ilyen kocsi nem illett bele az egyszerű, kissé leharcolt udvar képébe.
Legyintett egyet, azt gondolta, biztos valamelyik új lakóhoz érkezett valaki, és feltette a vízforralót. A rossz érzés azonban nem tágított, mint egy vékony tű, amely a bőre alá fúródott. Léptek hallatszottak a lépcsőházban. Határozott, sietős járás. Aztán egy másik ritmus is csatlakozott hozzá: magas sarkú cipők kopogása. A hangok az ő ajtaja előtt álltak meg.
Réka szíve egy pillanatra kihagyott, majd vadul kalapálni kezdett, akár egy ketrecbe zárt madár. Ugye nem…? Nem, ez képtelenség.
Kopogtak. Nem udvariasan, nem bizonytalanul, hanem követelőzőn, mintha joguk lenne hozzá.
Réka mély levegőt vett, kihúzta magát, és az ajtóhoz lépett. Már akkor tudta, kik állnak odakint, amikor meglátta azt az autót.
Ott álltak. Attila Török, a volt férje, kifogástalanul öltözve, drága kabátban, ám a szemében ott bujkált az a régi bizonytalanság, amit mindig igyekezett eltitkolni. Mellette, szinte belekapaszkodva a karjába, Vivien Dunai. Fiatal volt, feltűnő és hidegen szép, mint egy porcelánbaba. Ujjai között lazán lóbálta az autó kulcsát.
Réka szó nélkül nézett rájuk, nem tessékelte be őket.
– Szia, Réka – kezdte Attila, kerülve a tekintetét.
– Mit akartok? – kérdezte hűvösen, és kissé maga mögé húzta az ajtót, nehogy a fia, ha a szobájában van, meghalljon bármit.
– Hagyjuk ezt a hangnemet – szólt közbe Vivien, édesnek tűnő, de acélosan csengő hangon. – Nem pletykálni jöttünk. Komoly ügyünk van.
– Nekünk nincs közös ügyünk – vágta rá Réka. – Veled sem, Attila.
– De most van – Vivien előhúzta a telefonját, és festett körmével a kijelzőre bökött. A képen egy mély karcolás látszott ugyanazon a sötétkék autón. – A te neveletlen kölyköd ma a ház előtt összekarcolta a kocsinkat. Méghozzá rendesen. Ez egy új autó! Hitelre vettük!
A „neveletlen kölyök” szavak úgy csattantak Réka arcán, mintha felpofozták volna. Belül összerándult.
– Hogy merészelsz így beszélni a fiamról? – a hangja remegett a dühtől. – És honnan veszed, hogy ő volt?
– Mást nem nagyon látni itt, akinek a gyereke koszos kézzel, felügyelet nélkül rohangál – horkant fel Vivien. – Egy szomszéd látta! A ti Barnabásotok egy kulccsal sündörgött az autó körül. A javítás legalább ötvenezer forint lesz. Ezt ki fogjátok fizetni, méghozzá gyorsan. Már időpontunk is van a szervizben.
Attila zavartan megköszörülte a torkát.
– Réka, hát… gyerek még… játszott… mindannyian tudjuk, milyen ez. De a kárt meg kell téríteni. Oldjuk meg békésen.
A „békésen” szó olaj volt a tűzre. Minden alkalommal, amikor Attila ezt mondta, Rékának kellett engednie, neki kellett lenyelnie mindent. Két éve váltak el, két éve küzdött egyedül magáért és a fiáért, és most itt állt újra ez az ember, ezzel a nővel, és ismét követelt.
A felgyülemlett fáradtság, a sérelmek és az igazságtalanság egyszerre törtek fel benne. Kihúzta magát, alacsony termete ellenére tekintélyt parancsolóvá vált, a szeme hidegen villant. Attila ösztönösen félrenézett.
– Emlékeztetlek, hogy elváltunk – mondta lassan, hangsúlyozva minden szót. – A te új barátnőd problémái nem az én gondjaim. És a fiamról egy szót se többet. Világos?
Súlyos csend ereszkedett rájuk. Vivien arca gyűlölettől feszült, Attila pedig elvesztette minden magabiztosságát.
– Ne beszélj így… – hebegte.
– Úgy beszélek, ahogy megérdemlitek – felelte Réka halkan, de rendíthetetlenül. – Most menjetek el. És ne gyertek vissza.
Hátralépett, hogy becsukja az ajtót. A fejében azonban egy gondolat zakatolt: ez még csak a kezdet. Ők nem fognak meghátrálni. Akkor neki sem szabad.
—
A csillogó, modern lakás csendjét dühös ajtócsapódás törte meg. Attila bevágta maga mögött az ajtót, a kulcsokat a komódra hajította, azok csörömpölve csúsztak végig a fényes felületen. Ledobta a kabátját, és kimerülten rogyott le a kanapéra, arcát a tenyerébe temetve. Drága parfüm és olcsó indulat szaga lengte körül.
– Hát ez szép volt, Attila! – Vivien hangja élesen hasított a levegőbe. Idegesen járkált fel-alá. – Mondtam, hogy keményebben kellett volna! Láttad, ahogy ránk nézett? Mintha mi lennénk a szemét!
– Hagyd már, Vivien… – morogta Attila. – Fáradt vagyok.
– Én meg nem? Elegem van abból a szürke senkiből! Ötvenezer forint! Tudod, mit jelent az? Az új függönyöket a nappaliba vagy ezt az egészet! Döntsd el!
Vivien elé állt, csípőre tett kézzel, az arca eltorzult a dühtől.
Ekkor éles csengőszó harsant fel. Attila összerezzent. Vivien sziszegve indult ajtót nyitni.
A küszöbön Margit Gál állt, Attila anyja, mint egy sötét felhő. Hideg pillantást vetett Vivienre, majd szó nélkül besétált, le sem vette a kabátját, és elfoglalta a legnagyobb fotelt, mintha trón lenne.
– Mi ez a cirkusz? – kérdezte kimérten. – Az egész ház hallja. Megint az exed miatt?
– Anya, kérlek… – nyögte Attila.
– Ne kérj. Mondd, mi történt.
Vivien azonnal részletezni kezdett mindent, természetesen felnagyítva a történteket. A karcolást, Réka „pimaszságát”, a sértéseket.
– Azt mondta, hogy minden Alin… vagyis Vivien problémája – fejezte be Attila megtörten.
Margit Gál hallgatott, ujjai lassan doboltak a karfán.
– Tudtam, hogy így végzi – mondta végül hidegen. – Szegénység és rosszindulat. De hogy így beszéljen a fiammal és a feleségével… ez elfogadhatatlan.
– De mit tehetünk? – tárta szét a kezét Attila. – Pénzt úgysem ad.
– Ki beszélt pénzről? – mosolya vékony és kegyetlen volt. – A gyenge pontot kell támadni. A gyereket.
Vivien szeme felcsillant.
– Hogy érted?
– Egyedül van, állandóan dolgozik. A gyerek magára hagyva csatangol, kárt okoz. Ez nem megfelelő nevelés – fejtegette lassan. – Bírósághoz fordulunk. És ha nem enged… elindítjuk a szülői jogok megvonását.
Attila elsápadt.
– Anya, ez az én fiam…
– És mikor látod? Soha. Mi majd „megmentjük”. Amikor rájön, hogy elveszítheti, mindent megtesz, amit mondunk.
– Ez nagyon durva… – suttogta.
– Az élet is az – zárta le Margit. – Vagy hagyod, hogy tovább alázzon?
Vivien lelkesen csatlakozott.
– Ismerek valakit a gyámügynél…
– Annál jobb – bólintott Margit. – Minden törvényes lesz.
Összehajoltak, mint hadvezérek egy térkép fölött. Attilát rossz érzés járta át, de a bosszú gondolata elcsábította.
– Rendben – mondta halkan.
Margit elégedetten bólintott.
– Jól van. Megtanítjuk, hol a helye.
—
Másnap Réka egy órával korábban elkéredzkedett a munkából. Az éjszaka Barnabás megnyugtatásával telt; a fiú érezte a feszültséget, és újra meg újra kérdezte, haragszik-e rá az apja. Réka hazudott, mosolyt erőltetett magára, de belül egyre erősebben szorította a balsejtelem. Tudta, hogy Attila családja nem enged. Margit Gál soha nem veszít.
A belvárosban állt meg egy kis, de barátságos ügyvédi iroda ajtajában. Adrienn Jakab, régi barátnője, akivel egykor együtt dolgoztak ápolónőként, ma már jogászként praktizált.
– Réka, gyere be! – Adrienn felállt, átölelte. – Mi történt?
Réka leült vele szemben, és tárgyilagosan mindent elmondott. Attila látogatását, Vivien vádjait, majd rátért a legaggasztóbbra: az előző esti telefonhívásra az egykori anyósától…