Margit nézte a telefont, és akkor újabb üzenet érkezett.
„És Bence… Bence tegnap este azt kérdezte tőlem: ‘Anya, miért mindig ideges vagy?’ És nem tudtam mit válaszolni. Mert igaza van. Mindig ideges vagyok. Mindig rohanok. Mindig valami hiányzik.”
Margit lehunyta a szemét. Tudta ezt az érzést. Ő is így élt, amikor Eszter kicsi volt. Mindig rohant. Mindig hiányzott valami. És most… most Eszter ugyanezt éli.
„De anya… anya soha nem ideges. Soha nem kiabál. Soha nem mondja, hogy ‘most nincs időm’. És a gyerekek érzik. Érzik, hogy van valaki, aki tényleg itt van. Nem csak fizikailag. Hanem… igazán.”
Margit felnézett. Hallotta, ahogy Eszter megmozdul a hálószobában. Hamarosan felébredt. És akkor… akkor rájön, hogy rossz helyre küldte az üzeneteket.
Margit gyorsan lenézett a telefonra. Tudta, hogy most kellene írnia. Most kellene jelezni. De aztán megérkezett az utolsó üzenet.
„Péter, néha éjszaka felébredek, és azon gondolkodom: mi lenne, ha anya elmenne? Ha úgy döntene, hogy elég volt, hogy vissza akar menni a saját lakásába? És pánik fog el. Mert… mert nem tudom, hogyan csinálnám nélküle. Nem a takarítást. Nem a reggelit. Hanem… hanem hogy hogyan leszek anya, ha nincs itt az ÉN anyám, aki megmutatja, hogyan kell?”
Margit nem tudta visszatartani a sírást. Letette a telefont, és a tenyerébe temette az arcát.
Nem volt teher. Sosem volt teher.
Két perccel később Eszter kilépett a hálószobából. Felvette a telefont, és azonnal elsápadt.
— Ó, istenem — suttogta, és lenézett a képernyőre.
Margit hallotta, ahogy Eszter gyorsan gépel. Valószínűleg Péternek: „Bocsánat, anyának küldtem, azt hittem neked írok.”
De Margit már felállt. Kiment a konyhából, és megállt Eszter előtt a folyosón.
Eszter felnézett. Az arca piros volt, a szeme könnyes.
— Anya… bocsánat, én…
— Ne kérj bocsánatot — mondta halkan Margit.
Eszter lehunyta a szemét.
— Nem akartam, hogy… hogy így tudd meg.
— És hogyan akartad? — kérdezte Margit. — Soha nem mondtad volna el?
Eszter megrázta a fejét.
— Féltem. Féltem, hogy… hogy ha elmondом, akkor azt fogod hinni, hogy… hogy azért maradj, mert nekem szükségem van rád. És nem akartam, hogy így érezd magad.
Margit közelebb lépett, és megfogta Eszter kezét.
— Eszter — mondta halkan. — Két éve élek itt. Két éve kelek minden reggel hatkor, és készítem a reggelit. És két éve azon tűnődöm: tényleg akarnak, hogy itt legyek? Vagy csak… csak tűrnek?
Eszter arcán könnyek folytak végig.
— Anya, mi… mi nem tűrünk. Mi… mi nem tudunk nélküled.