Margit felpillantott a telefonra. Az üzenetek még mindig ott voltak. Eszter még nem vette észre, hogy rossz helyre küldte.
Margit tudta, hogy kellene írnia valamit. Kellene jelezni: „Eszter, azt hiszem, ezt nem nekem szántad.” De nem tudott. Mert félt, hogy ha jelzi… ha Eszter rájön… akkor az egész beszélgetés véget ér. És akkor soha nem tudja meg, mit gondol róla a lánya.
Éveken át élt azzal az érzéssel, hogy… hogy ő itt csak egy vendég. Egy tartós vendég, akit nem lehet kitenni, mert így illendő. Eszter sosem mondta, hogy menjen el. De sosem mondta azt sem, hogy maradjon.
És Margit minden nap azon gondolkodott: meddig tart ez? Meddig érzi úgy Eszter, hogy ezt csinálnia kell?
Most ült a konyhában, hatkor reggel, még mielőtt bárki felébredt volna, és nézte az üzeneteket. És valami furcsa nyugalom öntötte el. Mert végre… végre tudta.
De aztán megérkezett a negyedik üzenet.
„Péter, te vagy az egyetlen, aki érti. Anyám azt hiszi, hogy teher. Látom rajta. Ahogy mozog, mintha bocsánatot kérne azért, hogy létezik. És nem tudom, hogyan mondjam meg neki, hogy… hogy nélküle nem bírnám.”
Margit kezei remegtek.
„A gyerekek… a gyerekek máshogy néznek rá, mint rám. Lilla tegnap azt mondta nekem: ‘Nagyi mindig hall engem.’ És én… én rájöttem, hogy én nem hallom őket. Rohanok, dolgozom, mosok, főzök, és közben… közben elfelejtek figyelni. De anya… anya csak ül velük. És hallgatja őket.”
Margit érezte, hogy a mellkasa fáj. Emlékezett. Tegnap Lilla bejött a konyhába, leült mellé, és elkezdett mesélni az iskoláról. Margit csak hallgatta, bólogatott, kérdezett. Azt hitte, ez… ez semmi különös. De Lillának… Lillának ez volt minden.