— Gratulálok, mostantól ön az egyedüli tulajdonos — mosolygott rá az ügyintéző, miközben lezárta a dossziét.
Júlia Katona kilépett az épületből, és leült a bejárat melletti padra. A keze remegett, a gyomra összeszorult. Elővette a telefonját, és rövid üzenetet pötyögött Zsolt Mészárosnak: „A lakás az enyém. Egy hónapod van kiköltözni.”
Alig telt el egy perc, már csörgött is a készülék. Zsolt ordított. Jogellenességről beszélt, perrel fenyegetőzött, igazságtalanságot emlegetett. Júlia végighallgatta, nem vágott közbe. Amikor a kiabálás kifulladt, nyugodtan megszólalt:
— Te hagytad abba a hitel fizetését. A bank mindkettőnktől elvette volna a lakást. Én rendeztem mindent. És igen, mostantól ez kizárólag az én otthonom.
Zsolt végül valóban megpróbálkozott jogi úton visszaszerezni a részesedését, de kudarcot vallott. Három hét múlva elköltözött, a holmiját akkor vitte el, amikor Júlia nem volt otthon. Nem sokkal később üzenet érkezett Diána Somogyitól: „Szétszakítottad a családot. Ezt még meg fogod bánni.” Júlia egy pillanatig sem habozott, letiltotta a számot.
A felújítást egy kivitelezőcsapat végezte. A brigádvezető, Csongor Farkas, harmincas évei közepén járó, szűkszavú férfi volt, fáradt tekintettel. Nem magyarázott feleslegesen, pontosan dolgozott. Egy délután, amikor Júlia az ablakpárkányon ülve figyelte a munkát, Csongor megszólalt:
— Ritkán látni olyat, hogy egy nő mindent egyedül intéz. Többnyire a férjek dirigálnak.
— Nincs férjem — válaszolta egyszerűen Júlia.
— Értem — bólintott Csongor, és már folytatta is a munkát.
Egy hónap múlva a lakás elkészült. Júlia a nappali közepén állt: világos falak, friss festékillat, csend. Az ő lakása volt. Zsolt nélkül, Diána Somogyi nélkül, idegen hangok nélkül.
Csongor utoljára még visszajött az eszközeiért.
— Ha bármire szüksége lenne, hívjon — mondta, és átnyújtotta a névjegyét.
Egy héttel később Júlia valóban felhívta. Nem munkaügyben. Egy kávézóban találkoztak, beszélgetni kezdtek. Júlia mesélt, Csongor pedig csak hallgatott: nem szakította félbe, nem adott tanácsokat. A végén annyit mondott:
— Erős vagy. Ez nem gyakori.
Júlia elmosolyodott. Hosszú idő óta először őszintén.
Fél év telt el. Egy este Zsolt üzenetet küldött. Júlia a konyhában ült a laptop előtt, Csongor mellette rajzolt valamit.
„Anyám beteg. Nincs pénz a kezelésre. Tudnál segíteni?”
Júlia elolvasta, majd Csongorra nézett. Ő is rápillantott a kijelzőre.
— Mit válaszolsz? — kérdezte.
— Semmit — felelte Júlia, és lezárta a telefont. — Diána Somogyi mindig azt mondta, hogy a család szent. Akkor most gondoskodjon róla a fia.
Zsolt többé nem jelentkezett. Ismerősöktől Júlia megtudta, hogy Zsolt az anyjával együtt egy kis garzonban él, két munkahelyen dolgozik, és alig boldogulnak. Diána Somogyi mindenkinek panaszkodott, hogy a volt menye elvette tőlük az otthont.
Júlia nem érzett sem kárörömöt, sem sajnálatot. Csak ürességet ott, ahol régen valami fontos volt. Ők döntöttek, melyik oldalon állnak. Ő pedig viszonozta ezt — önmagát választotta.
Egy alkalommal Csongorral egy bevásárlóközpont mellett sétáltak el, ahol Zsolt dolgozott. A bejáratnál állt, tanácsadói egyenruhában, cigarettázott a szünetében, meggörnyedve. Megöregedett. Diána Somogyi egy közeli padon ült, nehéz szatyrokkal.
Júlia szó nélkül ment tovább. Csongor megszorította a kezét.
— Nem bántad meg? — kérdezte.
— Mit? Hogy eljöttem? Egy pillanatig sem.
Este a konyhában vacsoráztak, tervekről beszélgettek. Egy egyszerű, nyugodt este volt — csendes, feszültségek és szemrehányások nélkül.
Júlia az ablakhoz lépett. A város fényei lassan gyúltak ki, az alkony puhán borult az utcákra. Végighúzta a kezét a párkányon: régen Diána Somogyi állt itt, irányítva mindent. Most Júlia könyvei sorakoztak ott, és közös fotók Csongorral.
— Tudod — szólalt meg, anélkül hogy megfordult volna, — …