Diána Somogyi üzenetei szinte percenként érkeztek. Júlia Katona telefonja folyamatosan villogott: „Egy mérges kígyó vagy”, „Zsolt úgyis elválik tőled”, „Mindent visszakapsz még”. Júlia nem válaszolt. Hideg fejjel képernyőfotókat készített, gondosan elmentette őket, majd rövid üzenetet írt Zsolt Mészárosnak: „Találkozunk. Ma. Nincs kifogás.”
Zsolt este tíz körül jelent meg. Fáradtnak tűnt, még a kabátját sem vetette le.
– Anyám miattad nyugtatókat vett be – vágta oda köszönés helyett. – Teljesen elszállt az eszed? Jeleneteket rendezel, és engem keversz bele?
Júlia szó nélkül az asztalra tette a telefonját, és megfordította a kijelzőt. Egymás után pörgette végig a mentett képeket.
– Nem balhézom – mondta nyugodtan. – A saját határaimat védem.
Zsolt gúnyosan felnevetett.
– Határok? Ezek a szüleim. Bírj ki még egy hetet, úgyis hazamennek.
– Nem készülnek sehová – vette vissza a készüléket Júlia. – Anyád minden reggel benyit a hálószobámba, apád meg dirigál, mit főzzek. Te pedig hallgatsz.
– Dolgozom! – csattant fel a férfi. – Nincs időm a női civakodásaitokra.
Júlia felállt, felkapta a táskáját.
– Akkor megoldom egyedül. Vagy ma elmennek, vagy én. És beadom a válópert.
Zsolt hosszú másodpercekig nem szólt. Úgy nézett rá, mintha most látná először.
– Komolyan beszélsz? – kérdezte végül.
– Teljesen – felelte Júlia, és már indult is kifelé.
Az éjszakát Orsolya Lengyelnél töltötte. Reggel üzenet várta: „A szüleim maradnak. Ha akarsz, menj.” Júlia nem válaszolt, inkább felhívott egy ügyvédet.
A válás gyorsan lezajlott, minden érzelem nélkül. Aláírások, papírok, néma percek. Zsolt hitetlenkedve figyelte, mintha nem gondolta volna, hogy Júlia valóban végigviszi. Ő viszont nem nézett rá egyszer sem.
A vagyonmegosztás már keményebb volt. Zsolt nem akarta eladni a lakást, a kártérítést is megtagadta. A bíróság végül arányosan felosztotta az ingatlant: Júliának egy szoba jutott. Azonnal kiadta egy fiatal párnak, ő maga pedig egy külvárosi garzonba költözött.
Zsolt folyamatosan hívogatta, követelte, hogy tegye ki az idegeneket. Júlia rövid üzenetekkel válaszolt: „Az én részem. Az én szabályaim.” Diána Somogyi a fiával maradt, hárman éltek együtt a háromszobás lakásban, albérlőkkel megosztva.
Három hónappal később megszólalt Júlia telefonja. Az az ingatlanos kereste, aki a kiadásban segített.
– Júlia, gond van. Zsolt két hónapja nem fizeti a jelzáloghitelt. A bank lépni készül.
A nő mozdulatlanná dermedt.
– Mi történik, ha most azonnal kivásárolom az ő részét, és rendezem a tartozást?
– Megoldható, ha rendelkezésre áll az összeg – jött a válasz.
– Meglesz – mondta Júlia, és bontotta a vonalat.
Megnyitotta a klienslistáját. Két héten át szinte nem aludt. Elvállalt minden munkát: sürgőset, nehezet, éjszakait. Nem alkudozott, csak dolgozott. Napi négy óra alvás, égő szemek a billentyűzet fölött. Orsolya ételt hozott, veszekedett vele, de Júlia nem lassított.
Egy héttel később már a bankban ült. Szerződések, aláírások, átutalások követték egymást. Zsolt részesedését kivásárolta, a hitelt teljes egészében lezárta, és ahogy a papírok sorra elkészültek, világossá vált: az ingatlan végleg az ő nevére kerül.