— Tiborkám, holnap tizenegyre megyünk. Emese mindent előkészített, ugye?
— Anya… Emese nincs itt.
— Hogyhogy nincs?
— Elutazott. A családjához ment.
Egy pillanatnyi csend következett, majd Katalin Mészáros hangja hirtelen magasabbra csúszott.
— Micsoda? Elment? A születésnapodon? Teljesen megbolondult?
— Anya, megoldom egyedül. Főzök.
— Te?! Tibor, ez valami rossz vicc!
— Nem tudom… így alakult.
— Jól van, akkor holnap ott leszünk, majd helyrehozzuk. Orsolya is segít.
Tibor végignézett a konyhai romhalmazon. A mellkasában éles, kellemetlen szorítás jelent meg, mintha valaki belülről markolta volna meg.
Harmincegyedikén, nem sokkal dél előtt, csöngettek. Az ajtóban Katalin Mészáros állt egy óriási táskával, mögötte Orsolya Fülöp és két kócos, nyugtalan kisfiú.
— Na, mutasd csak, mit főztél — mondta az anyja, és már bent is volt. Egy pillantás az asztalra elég volt neki. — Ennyi az egész?
Három tányér árválkodott: felkarikázott kolbász, pár savanyú uborka és egy meghatározhatatlan, pépes massza.
— Tibor, ezt most komolyan gondolod? — Orsolya fintorgott. — Egy egész éjszakát utaztunk ezért?
— Próbálkoztam — felelte halkan.
Katalin kinyitotta a hűtőt.
— Üres! Se hús, se hal. Miért hívtál ide minket, ha fogadni sem tudsz?
— Nem hívtalak. Te mondtad, hogy jöttök.
— Aha, szóval az anyád már teher?
Közben a fiúk végigszáguldoztak a lakáson; az egyik feldöntött egy széket, a másik valamit ráöntött a kanapéra. Orsolya rájuk sem nézett.
— Orsi, szólj már rájuk egy kicsit — kérte Tibor.
— Gyerekek. Mozogniuk kell. Vagy már a gyerekeket sem bírod elviselni?
Valami eltört benne. Eszébe jutott, hogyan törölt fel Emese Somogyi tizenöt éven át utánuk: főzött, pakolt, mosolygott, akkor is, amikor már nem ment. És senki — senki — nem mondott neki egy köszönömöt sem.
— Anya, Orsi, én ezt nem bírom tovább — leült egy sámlira. — Nem tudok főzni. Fáradt vagyok. Rendeljünk inkább ételt, vagy menjetek el egy étterembe.
— Étterembe?! — csapta össze a kezét az anyja.
— A születésnapodon? Ez mind Emese műve! Teljesen ellened fordított.
— Tizenöt évig dolgozott értetek! — csattant fel Tibor. — Segítettetek neki valaha? Mondtatok neki akár egyszer is köszönetet?!
— Mi vendégek vagyunk!
— Nem. Ti eltartottak vagytok.
Katalin Mészáros arca elsápadt. Megragadta a táskáját.
— Orsolya, szedd össze a fiúkat. Megyünk. Maradjon csak a drága feleségével. Én ide a lábam be nem teszem többé…