— …amikor először meséltél az anyósoddal való találkozásról — folytatta anya csendesen. — Akkor is láttam rajtad, hogy valami nincs rendben. Csak akkor még túlságosan szerelmes voltál ahhoz, hogy komolyan vedd.
Elmosolyodtam, de keserű volt az íze.
— Azt hittem, megoldom — mondtam. — Azt képzeltem, idővel megszeret majd. Hogy bebizonyítom, méltó vagyok a fiához. Most már látom, mennyire naiv voltam.
Anya a kezemre tette a tenyerét.
— Nem voltál naiv. Inkább tiszta szívű. Hittél az emberekben, a jó szándékban. Ez nem hiba, csak ritka tulajdonság.
Éjfél körül megszólalt a telefonom. Kristóf hívott. Ránéztem a kijelzőre, majd hagytam, hogy kicsengjen. Nem sokkal később üzenet érkezett:
„Tímea, anya azt mondja, visszajöhetsz. Ha bocsánatot kérsz.”
Szó nélkül átnyújtottam anyának a készüléket. Elolvasta, aztán lassan megrázta a fejét.
— Ezek után még feltételeket szab? Mintha semmi sem történt volna…
— Nem értik, anya — sóhajtottam. — Azt hiszik, csak kiborultam, balhéztam egyet, aztán elrohantam. Fel sem fogják, hogy bennem ez az elhatározás öt év alatt érett meg.
Másnap reggel elmentem a munkaügyi központba. Állást kellett találnom. Kristóftól anyagi segítségre nem számíthattam — amíg ennyire az anyja befolyása alatt állt, addig tőle semmi jóra nem volt esély.
— Jogászdiplomája van? — kérdezte az ügyintéző. — Gyakorlattal?
— Igen. Öt évig dolgoztam jogászként egy építőipari cégnél. Aztán jött a szülési szabadság, a gyerek…
— Értem. Nézzük meg, mi jöhet szóba.
Volt néhány lehetőség. Nem olyan fényes pozíciók, mint régen, és a fizetés is szerényebb volt. De munkát jelentett. Esélyt arra, hogy újrakezdjem.
Este Kristóf ismét hívott. Ezúttal felvettem.
— Tímea, megőrültél? — támadt rám azonnal. — Anya szerint manipulálsz engem! Miattad nem tudok normálisan dolgozni!
— Kristóf, tegnap eljöttem. Hogyan befolyásolhatnálak innen?
— Ne játszd a hülyét! Tudod jól, hogy Domonkos nélkül… és nélküled…
A vonal túloldalán halk beszédfoszlányokat hallottam. Aztán Kristóf hangja megváltozott: hideg lett, hivatalos.
— Szóval így állunk. Vagy visszajössz, bocsánatot kérsz, vagy beadom a válópert. És a gyereket is elveszem tőled!
— Kristóf… ezt most az anyád mondatja veled?
— Teljesen mindegy, ki mondja. Értetted a feltételeket?
Nem válaszoltam. Letettem a telefont. Abban a pillanatban minden világossá vált. Viktória Simon elővette a nehézfegyverzetet: fenyegetés, zsarolás — mindig ez volt az eszköztára.
Egy héttel később sikerült elhelyezkednem. Egy kisebb ügyvédi irodában, amely főként családjogra szakosodott. A fizetés nem volt magas, de biztos. A főnököm, Henrietta Fülöp, meglepően empatikus nőnek bizonyult.
— A gyerekkel hogy oldja meg? — kérdezte az interjún.
— Anyukám segít. Nyugdíjas, és imádja az unokáját.
— Jó hallani. Tudja, én is végigmentem ezen — mondta halkan. — Válás, kicsi gyerek, mindent elölről kezdeni. Nehéz, de nem lehetetlen. A legfontosabb, hogy ne adja fel.
Két héttel azután álltam munkába, hogy eljöttem az anyósom házából. Furcsa érzés volt újra hasznosnak lenni, szakembernek számítani, nem csak tűrni. A kollégák barátságosan fogadtak. Az ügyfelek — többnyire nők, hasonló történetekkel — nemcsak jogászt láttak bennem, hanem valakit, aki valóban érti őket.
Kristóf továbbra is keresett. Egyszer fenyegetett, másszor könyörgött, aztán megint fenyegetett. Végül nem vettem fel többé. Minden egyeztetés kizárólag az ügyvédeken keresztül történt.
Aztán valami egészen váratlan történt. Felhívott Brigitta Papp — Kristóf első szerelme, akivel az anyósom állandóan összehasonlított.
— Tímea? Brigitta vagyok… elnézést, hogy zavarom. Tudom, nem ismerjük egymást, de… találkozhatnánk?
Egy kávézóban ültünk le. Brigitta kedves, hétköznapi nő volt, velem egykorú. Semmi modellalkat, semmi mesés háttér. Csak egy kicsit fáradt tekintet.
— Hallottam, hogy köztetek Kristóffal… — kezdte bizonytalanul.
— Szétmentünk. Pontosabban én eljöttem.
— Viktória Simon miatt?
Meglepődve néztem rá.
— Ezt honnan tudja?
Keserűen elmosolyodott.
— Három évig voltunk együtt. Három évig mérgezett. Azt mondta Kristófnak, hogy pénzéhes vagyok, hogy nem vagyok tisztességes, hogy nem vagyok méltó a fiához. Végül elfogytam. Elmentem.
— Pedig mindig azt hallottam, hogy „jó családból való”.
— Az én családom neki túl egyszerű volt. Apám gyári munkás, anyám tanár. Nem elég előkelő. Ő milliomos menyet akart. Vagy legalább egy nagyhatalmú politikus lányát.
Két órán át beszélgettünk. Brigitta története fájdalmasan hasonlított az enyémre: ugyanazok a megaláztatások, ugyanaz Kristóf hallgatása, ugyanaz az elv — „anya mindig tudja, mi a jó”.
— Tudja — mondta búcsúzáskor —, később hálás voltam, hogy eljöttem. Találkoztam egy igazi férfival. Két gyerekünk van. A férjem imád minket. Az édesanyja pedig… ő már nincs köztünk, de amíg élt, úgy bánt velem, mintha a lánya lennék. Nem is tudtam, hogy ilyen létezik.
Hazafelé szinte lebegtem. Ha Brigittának sikerült, nekem is sikerülhet.
Eltelt egy hónap. Dolgoztam, Domonkos óvodába járt — anya segített az elintézésben —, az élet lassan mederbe került. Aztán megérkezett a bírósági idézés. Kristóf beadta a válópert, és kérte a gyermek elhelyezésének megváltoztatását.
— Ne aggódjon — nyugtatott meg az ügyvédem. — Semmi esélye. A gyerek kicsi, mindig önnel élt. Dolgozik, van hol laknia. És ami a legfontosabb: tanúk is vannak arra, hogyan bántak magával abban a családban.
A tárgyalást két hónappal későbbre tűzték ki. Komolyan készültem. Igazolások, jellemzések, tanúvallomások. Az anyós házának szomszédja, egy kedves idős asszony is vállalta, hogy megszólal.
— Mindent hallottam a falon keresztül — mondta. — Ahogy az a nő gyötörte magát. Ahogy a fia csak hallgatott. Egyszer még rá is szóltam a férjére: hogyan nézheti ezt tétlenül? Csak vállat vont.
Elérkezett a bíróság napja.