Nem fogtam fel rögtön, mit is kérdeztem, még félálomban voltam.
— A mi jövendőbeli otthonunkról — felelte Kristóf, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. — Anyám már kinézett egy lehetőséget. Ma délután megyünk megnézni.
Ezzel eltűnt a fürdőszobában, én pedig Domonkoshoz siettem. A kisfiam az ágyában ült, apró öklével dörzsölte a szemét.
— Anya, éhes vagyok — nyöszörgött álmosan.
— Mindjárt, kincsem. Anya csinál neked egy kis kását — simítottam meg a haját.
A konyhába érve azonban nem az üres csend fogadott. Viktória Simon ott ült az asztalnál, és nyugodtan kortyolgatta a kávét… az én kedvenc bögrémből. Abból az egyetlen igazán szép csészéből, amit még a barátnőmtől kaptam ajándékba.
— Jó reggelt — mondtam visszafogottan.
— Annak, akinek jó — vetette oda anélkül, hogy rám nézett volna, tovább görgetve a telefonját. — Kettőre megyünk lakást nézni. A gyereket addig átvisszük a szomszédhoz.
— Domonkos velünk jön — feleltem határozottan.
Lassan felém emelte a tekintetét, és úgy mért végig, mintha valami jelentéktelen bogarat látna.
— Azt mondtam, a szomszédnál marad. Nem fogjuk a gyereket ingatlanosok után hurcolni.
— Ez az ő otthona is lesz. Joga van látni.
Viktória Simon komótosan letette a bögrét az asztalra.
— A te otthonod? Ugyan már, drágám. Ez a fiam lakása lesz. Te legfeljebb… kiegészítő vagy benne. Ideiglenes. Addig, amíg Kristóf fel nem ismeri, mekkora tévedés volt összekötni az életét veled.
Abban a pillanatban valami végleg elszakadt bennem. Öt év. Öt év megaláztatás, lenyelt szavak, csendben viselt sértések. Miért? Azért a halvány reményért, hogy egyszer majd elfogad? Hogy Kristóf végre mellém áll?
— Tudja mit, Viktória Simon? Ennek vége — mondtam csendesen, de minden szavam súlyos volt.
Meglepetten felszaladt a szemöldöke.
— Tessék?
— Azt, hogy nem tűröm tovább. Elegem van abból, hogy rajtam vezeti le a mérgét. Abból, hogy sérteget. Abból, hogy a férjem egy ötéves kisfiú módjára fél ellentmondani az anyjának.
— Hogy mersz így beszélni?! — ugrott fel, a kávé kilöttyent az asztalra.
— Úgy, hogy én is ember vagyok. Érzésekkel. Méltósággal. És többé nem hagyom, hogy porba tiporjanak.
Ekkor Kristóf berontott a konyhába, nyilván meghallotta az emelt hangokat.
— Mi folyik itt?
— A feleséged teljesen elszemtelenedett! — mutatott rám Viktória Simon. — Engem sérteget a saját lakásomban!
— Tímea, kérj bocsánatot anyától — mondta Kristóf bizonytalanul.
Ránéztem. A tanácstalan arcára, a lesütött, ide-oda kapkodó szemére. És akkor megértettem: ez itt a vég.
— Nem.
— Hogyhogy nem? — hebegte.
— Úgy, hogy nem fogok bocsánatot kérni azért, mert emberi bánásmódot várok el. Az anyád öt éve aláz engem. Te pedig hallgatsz. Mindig.
— Timi, kérlek, ne csináld ezt…
— Kristófkám — vágott közbe Viktória Simon —, én megmondtam neked. Hálátlan nőszemély. Befogadtuk, etetjük, ruházzuk, és még neki áll feljebb!
— Befogadtatok? — felnevettem keserűen. — A szülési szabadságig dolgoztam, minden forintomat a közös kasszába tettem. Amikor pedig otthon maradtam a gyerekkel, ti neveztetek élősködőnek.
— Mert az is vagy! — sikította. — Otthon ülsz, semmit sem csinálsz!
— Semmit? A fiát, az unokáját nevelem! Főzök, takarítok, mosok!
— Válassz, Kristóf! — fordult hozzá az anyja. — Vagy ő, vagy én!
Kristóf elsápadt. Felváltva nézett ránk. A válasz ott volt a szemében, még mielőtt megszólalt volna.
— Timi… talán tényleg bocsánatot kellene kérned… anya idősebb…
Ennyi volt. Pont. Megfordultam, és bementem a gyerekszobába. Domonkos a padlón ült, kockákkal játszott.
— Kicsim, elmegyünk meglátogatni Hajnalka nagymamát — mondtam neki halkan.
Anyám a szomszéd városban lakott. Egy szerény kétszobás lakás, kevés nyugdíj. De ott szeretet volt. Ott nem „ideiglenes” voltam, hanem lánya és egy imádott unoka anyja.
Gyorsan összepakoltam. Nem sok holmit. Öt év alatt sem tudtam igazán otthonossá válni ebben a lakásban. Mintha mindig éreztem volna, hogy nem maradok.
Kristóf a hálószoba ajtajában állt, némán figyelte, ahogy a ruhákat a táskába teszem.
— Komolyan gondolod? Egy vita miatt?
— Ez nem vita, Kristóf. Ez lezárás. Elfáradtam a küzdelemben. Abban, hogy helyet harcoljak ki az életedben. Abban, hogy bizonygassam: nem ellenség vagyok.
— És Domonkos? Elveszed tőle az apját?
Megálltam, és ránéztem.
— Én? Te soha nem védted meg őt, amikor az anyád „ennek a másolatának” nevezte. Amikor azt mondta, csalódott az unokájában, te akkor sem szóltál. Milyen apa az ilyen?
Hallgatott. Nem is tehetett mást. Mindketten tudtuk az igazat.
Taxit hívtam. Viktória Simon demonstratívan bezárkózott a szobájába, mondván, nem hajlandó „ezt a hálátlan nőt” látni. Kristóf a bejáratnál toporgott.
— Timi, beszéljük meg… ne így…
— Öt évet vártam — feleltem nyugodtan. — Arra, hogy férj legyél, ne anyád kisfia. Te döntöttél.
Megérkezett a taxi. A sofőr segített a csomagokkal. Domonkos lelkesen csacsogott, imádta az autózást. Neki ez csak egy kaland volt. Nem értette, hogy most végleg elmegyünk.
— Szia, apa! — integetett Kristófnak.
Ő ott állt a lépcsőház ajtajában. Elveszetten. De nem indult utánunk.
Anyám tárt karokkal fogadott. Nem kérdezett, nem szemrehányt. Csak átölelt, és annyit mondott: „Tudtam, hogy egyszer rájössz.”
Este, miután Domonkos elaludt, a konyhában ültünk, teát ittunk. Olyan őszinte, mély beszélgetés volt, amilyenben évek óta nem volt részem.
— Tudod — szólalt meg anya halkan —, én már az elején éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége…