— Tudom, hogy ez nem normális — folytatta Kata. — Tudom, hogy Ilona azt gondolja, hogy csak azért járok hozzá, mert kötelességem. De nem. Én… én azért megyek, mert csak ott tudom érezni, hogy András még… még valahogy itt van. Ilona ugyanúgy mozog, ahogy András mozgott. Ugyanúgy nevet néha, ahogy András nevetett. És amikor beszél Andrásról… amikor elmeséli, milyen volt gyerekkorában… akkor egy kicsit… akkor egy kicsit mintha visszajönne.
Ilona a falnak dőlt, a szeme csukva, és próbálta visszatartani a zokogást.
— Ezért nem tudom elmondani neki, hogy el kell mennem — mondta Kata. — Mert ha elmondom… akkor ő azt fogja hinni, hogy végre megszabadulok tőle. Pedig nem. Én… én nem akarok megszabadulni. Én attól félek, hogy ha elmegyek… ha nem látom többé hetente… akkor teljesen egyedül maradok. És akkor András tényleg meghalt.
Kata mély levegőt vett.
— De a munkám miatt muszáj. Debrecenbe helyeztek. Nem tudom visszautasítani. És nem tudom, mit mondjak Ilonának. Mert… mert nem akarom, hogy azt higgye, hogy feladtam.
Ilona már nem bírta visszatartani. Csendesen, lassan, előrejött a folyosóról, és megállt a konyha ajtajában. Kata háttal állt neki, a telefont a füléhez szorította, és amikor meglátta Ilona árnyékát, megfordult.
Elsápadt.
— Zsuzsi, vissza kell hívjalak — mondta gyorsan, és letette a telefont.
— Ilona… — kezdte Kata, és a hangja remegett. — Bocsánat, én…
Ilona csak állt, és nézte őt. A könnyei végigfolytak az arcán, de nem törölte le. Csak állt, és nézett.
— Mennyi ideje vagy itt? — kérdezte halkan Kata.
— Elég régóta — felelte Ilona. A hangja alig volt hallható.
Kata lehunyta a szemét, és letette a telefont az asztalra.
— Ilona, nem akartam… nem akartam, hogy meghalld…
— Miért nem? — kérdezte Ilona, és most már nem tartotta vissza. — Miért nem akartad, hogy meghalljam, amit tényleg érzel?
Kata nem tudott szólni.
— Azt hittem — folytatta Ilona, és most már nem suttogott —, azt hittem, hogy csak kötelesség vagy nekem. Hogy azért jössz, mert így illik. Mert András ezt várná. Hogy… hogy számlálod a perceket, amíg itt vagy.
— Ilona, soha…
— De most már tudom — Ilona közelebb lépett —, hogy tévedtem. Hogy te… te nem kötelesség miatt jössz. Hanem azért, mert… mert te is fájsz. Ahogy én.
Kata sírva borult Ilona vállára. Ilona átölelte, szorosan, és hosszú idő óta először érezte: nem ő az, akit vigasztalnak. Hanem ő vigasztal valakit.
— Bocsánat — suttogta Kata. — Bocsánat, hogy nem mondtam el.
— Ne kérj bocsánatot — mondta halkan Ilona. — Köszönöm, hogy elmondtad. Még ha nem is nekem szántad.
Sokáig álltak így. Aztán Ilona hátralépett, és megfogta Kata arcát.
— Debrecen messze van — mondta.
— Tudom — bólintott Kata. — Másfél óra vonattal.
— Akkor másfél óra vonattal eljössz csütörtökönként — mondta határozottan Ilona. — Vagy én megyek oda. Vagy… vagy találunk valami mást. De nem hagyjuk abba. Mert nekem is… nekem is szükségem van erre.
Kata arcán friss könnyek jelentek meg.
— Biztos vagy benne?
— Kata — Ilona elmosolyodott a könnyein keresztül —, András meghalt. De te nem. Én nem. És amíg mi ketten élünk… addig ő is él. Benned. Bennem. És nem fogom hagyni, hogy egyedül vidd ezt a terhet.
Kata átölelte Ilonát, és most már mindketten sírtak.