Aztán egy este Ádám Nagy szokatlanul későn ért haza. Kapkodott, kerülte a tekintetét, mintha rejtegetne valamit.
— Munka volt?
— Nem… siettem, beakadt valahova a cipőfűzőm, elszakadt, a cipőt is megkarcoltam.
Katalin Kiss az ajtóhoz lépett, és megnézte a cipőt.
— Veszel új fűzőt, a cipőt meg majd bekrémezed. Hol akadtál bele?
És ekkor Ádám Nagy beszélni kezdett — túl sokat. Láthatóan hazudott. Katalin Kiss először érezte meg igazán, milyen ragadós, üres lehet egy hazugság. Már nem is hallotta, mit mond — belül tudta, hogy nem igaz.
Mély levegőt kellett vennie, nehogy elájuljon.
Másnap a bolt pultjánál állt, cipőfűzőket nézegetve. Kétféle volt: fehér és fekete. A kék cipőhöz egyik sem illett.
— A fehéret kérem — mondta, és letette a pénzt.
Sokáig húzta ki a fűzőt az első cipőből. Mormolta közben a szavakat, amelyeket az anyjától hallott. A másikkal is sokáig bíbelődött. Amikor befűzte az újat, lehunyta a szemét, hogy minden erejét, minden vágyát beleszője: vissza akarta kapni a férjét.
— Katalin Kiss… mi ez? — kérdezte reggel Ádám Nagy. — Miért fehér?
— Más nem volt, majd kicserélem.
— A régit nem lehetett volna?
— Nem. Az rövid volt.
— Na jó… úgysem látszik a kocsiban.
— Persze. Szép napot, estére — intett neki anélkül, hogy megfordult volna.
Amikor a férfi elment, Katalin Kiss erőtlenül leült. Mintha egy pillanat alatt kiszívták volna belőle az életet.
— Itthon van a háziasszony? — Károly Török hangját alig hallotta.
— Jaj, Károly Török, bocsásson meg, elkalandoztam…
— Ádám Nagy már elment?
— Tíz perce.
— Kár. Pénteken a városba megyek, adtam volna neki egy megbízást.
— Péntekig a fodrászat zárva lesz…
— Már túl hosszú a hajam — nevetett, beletúrva. — Megigazítaná?
Így kezdődött minden.
Attól a naptól fogva Károly Török egyre gyakrabban járt hozzá. Katalin Kiss tudott beszélgetni, figyelni, kérdezni. Egy hónappal később a férfi egy doboz drága csokoládéval állított be.
— Köszönöm, de miért?
— A tanácsért. Bevált.
Egy újabb hónap elteltével Károly Török leült az asztalához, kerülgette a mondandóját, majd hirtelen rákérdezett:
— Katalin Kiss… szereti Ádám Nagyot?
— Természetesen. Miért?
— Elárult téged… és engem is. A feleségem is elárult.
És elmondta mindent.
A válások ugyanazon a napon történtek. Ádám Nagy nyíltan nézett rá, bűntudat nélkül. Csak annyit mondott: „Ej, te…”
Károly Török hazavitte Katalin Kisst, és egy szép kendőt adott neki.
— Régen szerettem volna.
A nő nem értette akkor még a szavakat.
Később az anyja figyelmeztette, elvette és elégette a kendőt.
Egy este Ádám Nagy visszajött a holmijáért. Szó szót követett, és végre minden kiderült. Leültek egymással szemben, és mindent elmondtak.
Egy órával később Károly Török jelent meg virággal és színházjeggyel.
— Vedd el engem, Katalin Kiss.
A nő mosolyogva átvette a csokrot… majd ütni kezdte vele.
— Ez a hazugságért! Ádám Nagyért! Veronikáért! És magamért!
A férfi menekülni kényszerült.
Egy hét múlva Ádám Nagy újra ott ült az asztalnál.
— Teát kérsz?
— Igen.
Katalin Kiss meglátta a küszöbnél a kék cipőt fehér fűzővel. Lassan kihúzta belőle a fűzőt.
— Hol karcoltad meg?
— Már mondtam…
— Akkor hazudtál. Most mondd el.
— Tartalékot vettem neked — vont vállat.
— A ballagásra mész.
— Veled — mosolygott. — A ruhát is megvettem neked azon a napon. Szülinapodra.
Katalin Kiss elmosolyodott.
— Emlékszem. Bocsáss meg. Ez a te otthonod, Ádám Nagy. Itt mindig szükség lesz rád.