A pletykák, miszerint Katalin Kiss férjének van valakije a háta mögött, már régóta keringtek a faluban. A boltban mindig akadt valaki, aki odasúgott valamit, a padon a háta mögött tárgyalták ki, a férfiak pedig összekacsintottak és sutyorogtak, valahányszor meglátták Ádám Nagyot Katalin Kiss oldalán. Egy kis faluban nem lehet elbújni az emberek szeme elől: mindenki mindenkit lát.
Katalin Kiss azonban semmit nem mutatott. Egyetlen jelét sem adta a kételynek. Amíg nem kapta rajta tetten – addig ok sem volt a gyanakvásra. Nyugodtan karon fogta Ádám Nagyot, és vasárnaponként, ahogy mindig, együtt mentek moziba.
És miért is kételkedett volna? Ádám Nagy az összes keresetét, fillérre pontosan hazahozta, még akkor is, ha alkalmi munkát vállalt. Reggel munkába ment, este hazajött, ebédidőben is beugrott otthonra.
Ádám Nagy nemcsak jóképű volt, hanem vidám, megnyerő ember is. Szeme sötétbarna, mint az erős tea, tekintete éles, álla határozott, válla széles. Tudott inni, társaságban lenni, de ismerte a határt. Katalin Kiss biztonságban érezte magát mellette, mintha kőfal mögött állna, és úgy gondolta, az emberek egyszerűen irigyek.
Ő maga sem volt akármilyen nő. Feltűnő, érett szépség: mint egy pirosra érett alma. Erős testalkat, sűrű fekete szemöldök, derékig érő hosszú fonat, fehér bőr, zöld szemek – akár a nyári fű.
Ádám Nagy 1980-ban, amikor leszerelt a katonaságtól, Károly Török mellé került sofőrnek, és azóta is mindenféle ügyintézésben járta a környéket. A tanácselnök becsülte őt, tisztelte a munkáját, mert meggyőződése volt, hogy minden tisztességes munka értékes. Talán ezért is éltek jobban Túrkevén: volt, aki rendet tartott, és kézben tartotta a dolgokat.
Károly Török felesége jóval fiatalabb volt nála. Ádám Nagy és Katalin Kiss esküvőjén mutatta be őt a falunak. Öt éve éltek házasságban, kisfiuk is született. Veronika Váradi megőrizte városi tartását: egyenes tartású, vékony asszony volt, mint egy szélben hajló fűszál, mindig könyvet szorított magához. Iskolából hazafelé a kisdiákokat tanította, alsó tagozatban dolgozott. A falubeliekkel csak az időjárásról vagy az iskolai dolgokról beszélt.
Katalin Kiss, miután kitanulta a fodrászszakmát, egyre többször fogadta a vendégeket otthon. Hetente három napot dolgozott a falu egyetlen fodrászatában, a többi napon pedig náluk. Megvette az eszközöket, a szoba mellett leválasztott egy kis sarkot függönnyel, a falhoz állított egy tükrös fésülködőasztalt – tökéletes lett.
Dél körül várta az édesanyját, aki már régóta kérte, hogy vágja és fesse be a haját. A lány sokáig dolgozott fésűvel és ollóval, míg végül megszólalt:
— Anya, mondd meg, mit csináljak… Tegnap megint rohantam haza a boltból, és a szomszédasszony rám nevetett: „Mindig futsz, hát a férjed is futkos…”
— Ne törődj vele, irigyek — próbálta megnyugtatni az anyja.
— Mire lennének irigyek? Nem vicces… már éjjel sem alszom rendesen.
— Megkérdezted tőle?
— Dehogy, nem vagyok én bolond.
— Pedig kár. A hazugságot az ember megérzi. Tudod, anyám mesélte, hogyan hozta vissza a nővére a férjét. Kihúzta a cipőfűzőt a bakancsából, és közben mondta: „Jártál, kóboroltál, eleget. Itt az ideje megállni.” Amikor pedig új fűzőt tett bele, azt mondta: „Itt az otthonod, itt a küszöb, itt vagy fontos.”
— És? — kérdezte Katalin Kiss, felvonva a szemöldökét.
— És visszajött. Igaz, inni kezdett, később varázsigékkel próbálta leszoktatni… Nem sokáig élt. Hogy magától halt meg vagy a főzeteitől, nem tudom. De ki tudja, talán működik.
A beszélgetés után Katalin Kiss még kevesebbet aludt. Nézte a férjét, majd elfordította a tekintetét. Hiszen szereti őt — miféle varázslatok?