Úgy éreztem, mintha elszorult volna a torkom, nem kaptam levegőt. Hátráltam egy lépést.
– Sajnálom… – szólaltam meg halkan, de mégis elég hangosan ahhoz, hogy mindenki hallja. – Nem megy.
Sűrű, nyomasztó csend ereszkedett a templomra. Ádám döbbenten meredt rám. Horváthné felém lépett:
– Mit művelsz? Megszégyenítesz minket mindenki előtt! Nincs benned semmi szégyenérzet?
– Nem tudom megtenni… Nem tudok ma férjhez menni. Nem így. Nem ekkora nyomás alatt, ennyi félelemmel a mellkasomban.
Anyám mellém sietett, és szorosan megfogta a kezem. Apám is felállt, és mellénk állt. Életemben először éreztem úgy, hogy valóban nincsenek egyedül rám hagyatva a döntéseim.
Ádám megpróbált megszólalni:
– Júlia, kérlek… Megbeszélhetjük később is?
– Ádám, szeretlek… de nem akarok olyan családban élni, ahol nem fogadnak el olyannak, amilyen vagyok. Nem akarom az egész életemet azzal tölteni, hogy másnak tettethetem magam csak azért, hogy a kedvében járjak az anyukádnak.
Horváthné sikítani kezdett:
– Hálátlan teremtés vagy! Ennyi mindent tettünk érted!
– Mit tett értem? Minden mozdulatomat kritizálta! Mindig azt éreztette velem, hogy kicsi vagyok, jelentéktelen, és sosem vagyok elég jó!
Anyám kezét szorítva kisétáltam a templomból. Kint ragyogott a nap, és a levegő olyan tisztának tűnt, mint még soha. Zokogni kezdtem, de ezek már a felszabadulás könnyei voltak.
Otthon apám szorosan átölelt.