– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – suttogta anyám, könnyben úszó szemmel, miközben a kezemet szorította.
– Nem tudom… – leheltem alig hallhatóan. De már úton voltunk, és mindenki azt várta, hogy tökéletes menyasszony legyek.
A templom előtt Ádám széles mosollyal fogadott. Jóképű volt és láthatóan meghatódott, mégis, a szeme mélyén ugyanaz a bizonytalanság ült, amit magamban is éreztem. Tudtam, hogy őt is nyomasztja a szülei elvárása, de soha nem volt mersze kimondani nekik, hogy „nem”.
Elkezdődött a szertartás. A pap szeretetről és tiszteletről beszélt, de én közben csak Horváthné hangját hallottam a fejemben: „Ne feledd, karácsonykor rendes töltött káposztát illik főzni! És sose engedd, hogy Ádám üres gyomorral menjen dolgozni!”
Amikor eljött a pillanat, hogy kimondjam az „igen”-t, úgy éreztem, mintha elvágták volna a levegőt körülöttem. Minden tekintet rám szegeződött. Anyámra néztem, aki könnyei mögül bátorítóan mosolygott. Aztán Ádámra, aki éppoly elveszettnek tűnt, mint én. Végül Horváthnéra, akinek rideg, átható pillantása úgy fúrt belém, mintha számon kérne.
– Júlia? – szólt a pap.
Megállt az idő. Egyetlen villanásban lepörgött előttem az elmúlt hónapok összes jelenete: a veszekedések Ádámmal a hatalmas lagziról, amit az ő szülei erőltettek; a véget nem érő viták arról, hol fogunk lakni (természetesen a szomszédban, a szülők mellett); Kinga finom, de annál fájóbb megjegyzései az öltözködésemre, a főztömre, úgy általában rám.
Úgy éreztem, nem jut levegő a tüdőmbe.