– Júlia, ne felejts el mosolyogni! Nem szeretnéd, ha az emberek azt hinnék, nem vagy boldog – súgta oda Ádám anyja, Horváthné, miközben jéghideg, határozott ujjakkal igazgatta a fátylamat. A tükörbe néztem, és egy nőt láttam, akiben alig ismertem magamra: hófehér ruha, hibátlan smink, de a szemem… a szemem csupa rémület volt.
Körülöttem mindenki sürgött-forgott. Anyám félrevonulva, csendben törölgette a könnyeit, apám idegesen a karóráját nézegette, Ádám pedig… Ádám valahol lent lehetett, feltehetően éppen az apja intelmeit hallgatta arról, hogyan kell egy igazi férfinak viselkednie a saját esküvőjén. A szívem olyan őrült erővel zakatolt, hogy komolyan attól tartottam, széthasad a mellkasomon a ruha.
– Júlia, indulj már! A vőlegény nem fog örökké várni! – hasított belém Ádám nővérének, Kingának éles hangja. Összerándult a gyomrom. Nem először éreztem úgy, hogy sosem leszek elég jó a Horváth család számára. Amióta Ádám megkérte a kezem, minden találkozó velük vizsga lett: hogyan főzök, hogyan öltözöm, mit mondok, hogyan nevetek. Semmi sem bizonyult elégnek.
– Ne felejtsd el a „igent” tisztán, érthetően kimondani! Ne hozz ránk szégyent! – tette még hozzá Horváthné, úgy méregetve, mintha csatába küldött újonc lennék.
Mély levegőt vettem, és elindultam a templom felé. Útközben anyám finoman megszorította a kezem.
