A lépcsőházban lefelé menet Nóra Magyar még egyszer meghallotta a férfi hangját az ajtó mögül. Nyüszítő, erőtlen, anyját segítségért hívó hang volt. Még szorosabban magához szorította Laura Tóth-ot, és felgyorsította a lépteit.
Kint hideg szél fújt, az eső is eleredt. Nóra leintett egy taxit, bemondta a szülei címét, majd hátraült, az ölébe ültetve a kislányt. Laura álmosan felpislantott.
– Anya, hová megyünk?
– A nagyiékhoz. Holnap nagy napod lesz. A műtét. Minden rendben lesz, ígérem.
– És apa?
Nóra az ablak felé fordult, nézte a hátrafelé szaladó városi fényeket.
– Apa ott maradt.
Három hónappal később.
Laura nevetve futkározott az udvaron, a szomszéd gyerekekkel kergetőzött. A műtét sikeres lett, a rehabilitáció is véget ért. A kislány egészséges volt, mozgékony, tele élettel.
Nóra a padon ült, onnan figyelte. Mellé telepedett az anyja, és átnyújtott neki egy termoszt teával.
– Megint hívott?
– Igen – bólintott Nóra. – Már ötödször ezen a héten. Könyörög, hogy menjek vissza.
– És te mit mondtál?
– Ugyanazt, mint eddig. Nem.
– A lakásvásárlásból végül semmi sem lett?
– Semmi. Kiderült, hogy az eladó szélhámos. Az anyóspajtás bukta az előleget, amit addig befizetett. Most ő meg István Erdélyi továbbra is abban az egyszobás lyukban laknak együtt. És naponta veszekednek.
Az anya elhúzta a száját, kesernyés mosollyal.
– Megérdemelték.
Nóra kortyolt egyet a teából, majd letette a bögrét a pad szélére.
– Tudod, anya, sokáig csak dühöngtem. Rá, az anyjára. Nem fért a fejembe, hogy tehetik ezt. Hogy lehet valaki ennyire ilyen.
– És most?
– Most már inkább hálás vagyok. Hogy így alakult. Hogy időben lehullott a lepel. Képzeld el, ha engedek nekik. Ha odaadom a pénzt. Laura beteg marad. Én meg életem végéig cipelem a bűntudatot. És együtt élek olyan emberekkel, akiknek a saját gyerek nem a legfontosabb.
– Erős vagy, kislányom. Büszke vagyok rád.
Nóra az anyjára nézett, aztán újra Laurára, aki felszabadultan szaladgált az udvaron. Egészségesen. Vidáman. Élve.
– Csak azt tettem, amit egy anyának tennie kell. Megvédtem a gyerekemet. Mindenkitől. Még a saját apjától is.
Kiitta a teát, felállt, és elindult a kislány felé. Laura észrevette, odarohant hozzá, és átölelte a derekát.
– Anya, nézd, milyen gyorsan futok!
– Látom, kicsi napfényem. Látom.
Nóra szorosan magához ölelte a lányt. A szívében már nem maradt sem harag, sem sértettség. Csak csöndes nyugalom. Azé az emberé, aki a nehezebb utat választotta, de nem engedett. És megőrizte mindennél drágább kincsét: a gyerekét.