— Anyám azt mondja… — ismételte Nóra Magyar, és a hangja megkeményedett. — Szóval a te anyád, aki felnevelt három gyereket, jobban ért hozzá, mint a húsz éve praktizáló orvosok?
— Ne csinálj úgy, mintha nem értenéd. Csak… Nóra, gondold végig. Tényleg kell egy nagyobb lakás. Anyu is be akar szállni a saját pénzével, de így sem jön ki a kezdőrészlet. És most adódott egy lehetőség…
— Lehetőség arra, hogy kifoszd a saját lányodat.
— Ne kiabálj már! Miféle kifosztás? Egy család vagyunk! A pénz, amit a szüleid adtak, az a családnak szól! A közös jövőnknek! Nem szórjuk el hülyeségekre, lakást veszünk belőle!
Nóra felállt. Odalépett az asztalhoz, felvette a borítékot a pénzzel, és szorosan a mellkasához húzta.
— Ezt a pénzt a szüleim Laura Tóth műtétjére adták. Nem lakásra. Nem a te anyádra. A gyerek kezelésére. A mi gyerekünkére. Ha ezt nem vagy képes felfogni, akkor nincs miről beszélnünk.
— Úgy viselkedsz, mint egy hisztis kislány! — kezdett dühbe gurulni István Erdélyi. — Megoperáljuk, persze, csak egy kicsit később! Nem dől össze a világ! De a lakás elmegy! Ilyen alkalom még egyszer nem lesz!
— Az a „kicsit később” lehet, hogy már késő lesz, István!
— Ne hisztériázz már! Anyunak igaza van: mindig felnagyítasz mindent! Az orvosok rád hozták a frászt, ennyi az egész!
Nóra ránézett a férjére, és hirtelen kegyetlen élességgel tudatosult benne: ez az ember nem az, akinek a házasságkötésükkor látta. Pontosabban: mindig is ilyen volt, csak ő nem akarta észrevenni. Azt hitte, a puhaság, az engedékenység, az alkalmazkodás jóságból fakad. Most már látta, hogy gyávaság volt. Gyengeség az anyjával szemben, aki egész életében helyette döntött. És most is ő döntött.
— Tényleg hajlandó vagy kockára tenni a lányod egészségét egy lakásért, amit a mamád szemelt ki? — kérdezte lassan.
— Ki beszél itt kockáztatásról? Semmit nem teszünk kockára! Csak eltoljuk az időpontot!
— Elmondtad anyádnak, hogy el akarod venni a pénzt a szüleimtől?
István félrefordította a fejét.
— Én… Ezt így mondta? Csak felindult volt. Anyu aggódik értünk, ennyi az egész.
— Értünk — ismételte Nóra. — Értünk meg Laura Tóthért aggódik. Persze. Ezért akarja elvenni az utolsó fillért is a gyerek kezelésére félretett pénzből.
— Elég! — csattant fel István. — Torkig vagyok! Mostantól az lesz, amit én mondok! Én vagyok a férfi, én döntök ebben a családban! A pénzt lakásra adjuk, a műtétet pedig elhalasztjuk! Pont.
Csend zuhant a szobára.
Nóra állt, a borítékot a mellkasához szorítva. Aztán lassan bólintott.
— Rendben.
István megkönnyebbülten sóhajtott.
— Na, végre. Tudtam, hogy belátod. Okos nő vagy. Mindjárt fel is hívom anyut, elmondom…
— Nem érted — vágott a szavába Nóra. — Azt mondtam „rendben”, de nem a pénzre gondoltam. Ránk gondoltam. Rám és rád. Minden remekül lezárult. Ebben a pillanatban.
Elsétált mellette a hálószoba felé. Kinyitotta a szekrényt, elővett egy nagy táskát. Pakolni kezdett: a saját holmiját, Laura Tóth ruháit. Gyorsan, rendezett mozdulatokkal, felesleges tétovázás nélkül.
— Mit művelsz? — állt meg az ajtófélfában István, döbbenten.
— Elmegyek. A lányommal. A szüleimhez. Holnap reggel pedig beviszem Laurát a kórházba a műtétre, ahogy eredetileg is terveztük.
— Megőrültél?! Nem csinálhatod ezt, nem pakolhatsz csak úgy fel és nem mehetsz el!
— Dehogynem. Pontosan ezt teszem. Most azonnal.
Becipzározta a táskát, kiment vele a szobából. Az asztalról összeszedte az iratokat: útleveleket, Laura születési anyakönyvi kivonatát, minden fontos papírt. Mindent a táskába süllyesztett. István lépésről lépésre követte.
— Nóra, könyörgöm, állj meg! Üljünk le, beszéljük meg normálisan!
— Megbeszéltük. Te a lakást és az anyádat választottad. Én a lányomat. Nincs több mondanivalóm.
— Nincs jogod elvinni a gyereket!
— De van. Az anyja vagyok. Te pedig az az apa, aki kész lenne feláldozni a gyereke egészségét egy ingatlanért. Majd elmagyarázod ezt egyszer a bírónak.
Felvette a kabátját, vállára vette a táskát. Odament a hálószoba ajtajához, ahol Laura aludt. Óvatosan felemelte az alvó kislányt, betakargatta a takaróval.
— Nóra, ne tedd ezt! — István hangja megremegett. — Nem vagyok az ellenséged! Én csak…
— Te csak nem vagy férfi. Te az anyád fia vagy. Az voltál, és az is maradsz. Éljetek együtt, vegyetek lakásokat. Csak az én lányom nélkül.
Kilépett a lakásból. István tanácstalanul, dermedten állt a folyosón, fogalma sem volt, mit kezdjen ezzel a helyzettel. Egy pillanatra elindult volna utána, aztán mégis megállt. Elővette a telefonját. Rábökött a névre: „Anya”.
— Halló, anya? Elment. Igen, a gyerekkel. Igen, a pénzt is vitte. Most mi legyen?..