Valójában most látta őt először tisztán. Mindazt, amit eddig betudott nehéz természetnek, parancsolgató szokásnak, gondoskodó túlbuzgóságnak, hirtelen egészen más megvilágításban érzékelte. Ez nem törődés volt. Hanem önzés. Nyers, szégyentelen, félelmetesen önző magatartás.
– Hol van István Erdélyi? – kérdezte Nóra Magyar rekedten. – Tudja, miért jött ide?
Az anyósa hallgatott egy kicsit, aztán bólintott:
– Tudja. Tegnap átbeszéltük. Egyetért velem. Azt mondta, hogy majd ő magyarázza el neked, de én úgy gondoltam, jobb, ha én jövök. Egy nő jobban megérti a másikat. Te okos lány vagy, Nóra Magyar. Be fogod látni, hogy a család szempontjából ez a helyes.
„Ő beleegyezett.” Ez a két szó úgy vágott belé, mintha fejbe kólintották volna. István tudta. Bele is ment. Megbeszélte az anyjával, de nem vele, nem a feleségével, nem a gyereke anyjával.
– István tényleg belement abba, hogy elvegye a saját lányától a műtétre félretett pénzt? – kérdezett vissza Nóra Magyar, érzelem nélkül. Csak üresség hallatszott a hangjában.
– Ó, hagyd már ezt a színjátékot! Senki nem vesz el semmit! – az anyósa kezdett dühbe gurulni. Láthatóan sértette, hogy a menye nem omlott a nyakába hálálkodva a „bölcs döntésért”. – Család vagyunk, nem? A családban megosztjuk, amink van! A szüleid segítettek – nagyszerű! Most ez a segítség a közös érdekünket szolgálja majd. Lakásra megy! Mindannyiunk javára!
– Mindenkiére, csak Laura Tóth-éra nem – mondta halkan Nóra Magyar.
– Már megint kezded! – Erzsébet Fekete felcsapta a kezét. – Laura Tóth az én unokám! Én is az ő érdekében töröm magam! De én nem csak a mai napig látok el, hanem a jövőjéig! Egy rendes lakásra van szüksége, nem erre a lukra! Nőni fog, tanulni, élni! Te meg csak ezen az egy műtéten pörögsz!
– Azért, mert ha ez az operáció elmarad, lehet, hogy semmiféle jövője nem lesz! – csattant fel Nóra Magyar, felpattanva a székről.
Az anyós is felegyenesedett, kihúzta magát.
– Ne emeld fel a hangod velem! Idősebb vagyok, tapasztaltabb! Három gyereket felneveltem, mind él és egészséges! Műtétek nélkül, meg a ti drága orvoskodásotok nélkül! István gyerekkorában leesett, a fejét is beverte – és? Azóta is mindenkinél eszesebb! Te meg örökösen hisztériázol, pánikolsz! Most is ezt csinálod!
– Távozzon a lakásomból – mondta Nóra Magyar halkan.
– Tessék? – az anyósa nem hitt a fülének.
– Menjen ki. A. Lakásomból. Azonnal.
– Hogy merészelsz így beszélni?! – Erzsébet Fekete arca elvörösödött. – Ez az én fiam lakása! Az övé! Te itt senki vagy! Egy átmeneti bejelentett lakó! Ha úgy döntünk, kiteszünk innen! Ha megvesszük azt az új lakást, majd elválik, ki lesz oda bejelentve, és ki nem!
– Menjen, mielőtt kihívom a rendőrséget – Nóra Magyar a telefon felé lépett.
Az anyósa felkapta a táskáját, de még mindig nem indult az ajtó felé. Gyűlölettel vegyes megvetéssel végigmérte a menyét.
– Még meg fogod bánni! István az én fiam! Engem fog hallgatni, nem téged! A pénz akkor is a miénk lesz! Megmondom neki, hogy szedje vissza a szüleidtől, vagy egyszerűen idejön és elviszi! Neki több joga van ehhez a lakáshoz, mint neked!
Sarkon fordult, és olyan erővel csapta be maga mögött az ajtót, hogy beleremegett a fal.
Nóra Magyar a szoba közepén maradt. Keze reszketett, a füleiben úgy dörömbölt a vér, mintha dobolnának benne. A tekintete az asztalra siklott: ott hevertek a papírok és a boríték tele pénzzel. Az a boríték, amelyért a szülei elzálogosították az egyetlen otthonukat. Az a boríték, amit az anyósa gond nélkül feláldozott volna egy közös lakás kedvéért magának és a fiának.
Annak a fiúnak, aki mindezt jóváhagyta.
Húsz perc múlva nyílt az ajtó. István Erdélyi lépett be, és rögtön észrevette a feleségét: a kanapén ült, a borítékot szorongatta a kezében. Az arca sápadt volt, az ajka vékony, feszes vonallá préselődött.
– Szia – szólalt meg óvatosan. – Itt volt anya?
– Itt – felelte Nóra Magyar anélkül, hogy felnézett volna.
– Figyelj, eredetileg magam akartam mindezt elmondani, de ő…
– Te beleegyeztél, hogy a pénzt lakásra adjuk – vágott a szavába Nóra Magyar. Nem kérdezett, csak megállapította.
István beljebb jött, a szobába lépett, és ledobta a kabátját a szék támlájára.
– Nóra, üljünk le, beszéljük meg nyugodtan. Ez tényleg remek lehetőség. Kétszobás új építésű lakás, rendes környék. Itt már szűkösen vagyunk. A műtétet pedig eltoljuk. Az orvosok mondták, hogy pár hónapot nyugodtan várhatunk.
– Felhívtam az orvosokat – mondta halkan Nóra Magyar. – Azt mondták, nem lehet halogatni. Minden egyes hét számít. Ha elszalasztjuk az időt, Laurának maradandó károsodása lehet, megrokkanhat.
István megtorpant, láthatóan zavarba jött.
– Hát… az orvosok mindig túlbiztosítanak. Anya viszont azt mondja…