Az anyósa kopogás nélkül tárta ki a bejárati ajtót, pedig csengő is volt felszerelve. Erzsébet Fekete meg volt győződve róla, hogy a saját fia lakásán csengetni lealacsonyító volna. Hiszen ez az ő kisfia, az ő vére – milyen formaságokról lehet itt szó?
Nóra Magyar épp a papírokat rakta sorba az asztalon: igazolások, zárójelentések, beutalók. Másnap kora reggel az országos klinikára kellett menniük, ahol végre megoperálják a kislányát, Laurát. A pénz egy borítékban feküdt – az a teljes összeg, amit Nóra szülei úgy tudtak összeszedni, hogy jelzáloggal terhelték meg falusi lakásukat. Az utóbbi két hónapban csak ez tartotta benne a lelket: eljuttatni a gyereket a műtétre, kifizetni mindent, és megmenteni az életét.
– Á, Nórika, itthon vagy. Jó, hogy elcsíptem – lépett be a szobába az anyós, méretes táskáját ledobta a kanapéra, és végigmérte a lakást a maga kritikus szemével. – Elég poros itt nálatok. István még dolgozik?
– Jó estét kívánok, Erzsébet Fekete – Nóra igyekezett egyenletes hangon megszólalni. – Igen, István még nincs itthon. Történt valami?
Az anyósa úgy tett, mintha nem hallotta volna a kérdést. Odalépett az asztalhoz, és külön engedély nélkül felkapott egy papírt.
– Ez az a papír a műtétről? Tehát holnapra írtak be? Na, majd meglátjuk – tette vissza az iratot, és olyan furcsa arckifejezéssel sandított a menyére, amelyben különös módon keveredett az együttérzés látszata és valami fölényes megvetés.
– Mit akar ezen megnézni? – Nóra ösztönösen összerándult. Valami rossz előérzet csengett ki az anyósa hangjából.
– Nórika, ülj le. Komolyan kell beszélnünk.
– Erzsébet Fekete, most tényleg nincs időm, mindent elő kell készítenem a holnapi…
– Azt mondtam, ülj le! – csattant fel az anyós, és az arcáról egy pillanat alatt lehullott a kedveskedő álarc. – A pénzről van szó. Arról, amit te holnap el akarsz szórni.
Jeges hideg futott végig Nóra hátán. Lassan leült a székre, tekintetét le nem véve az asszonyról.
– Mit akar ezzel mondani?
Erzsébet Fekete letelepedett vele szemben, összefonta a kezét a térdén, és úgy szólalt meg, mint aki valami magától értetődő igazságot közöl:
– A pénzre nekem van szükségem. Illetve nekem és Istvánnak. Lakásra.
Pár másodpercig Nóra csak bámult rá, képtelen volt felfogni, mit hall. A szavakat értette, mégis teljesen értelmetlennek tűntek. Lakás? Miféle lakás? És hogyan keveredik ebbe Laura műtéte?
– Nem értem – tudta csak kinyögni.
– Mi olyan bonyolult ezen? – legyintett az anyós, mintha csak arról beszélne, hogy elfelejtett kenyeret venni. – Most adódott egy remek lehetőség: kétszobás lakás új építésű házban. Azonnal kell rá egy nagyobb foglaló. Én már lebeszéltem mindent a tulajjal, hétfőig vár. Ez óriási esély, Nórika! Végre normális otthon, nem ez a szűk kis garzonotok. A gyerek nő, hát valahol laknia is kell.
– Remélem, ezt nem gondolja komolyan… – Nóra hangja idegenül élesre váltott.
– Dehogynem. Teljesen komolyan beszélek. A szüleid adtak pénzt – rendben van, szép dolog volt tőlük. Csakhogy mi okosan fogjuk elkölteni. Lakásra. A műtétet meg elhalasztjuk. Az orvosok nem vadállatok, ráérnek. Vagy keresünk egy másik kórházat, valami szerényebbet. Olcsóbb is lesz.
Nóra úgy érezte, mintha belül valami egyetlen pillanat alatt elszakadt volna benne. Nem lassan, nem fokozatosan, hanem úgy, ahogy egy túlfeszített húr pattan el.
– Azt… azt akarja, hogy a lányom gyógykezelésére félretett pénzt lakásvásárlásra költsük? – szavanként, megfontoltan ejtette ki a mondatot, mintha attól tartana, hogy különben senki sem értené meg, mit mond.
– Már megint ez a dráma! – húzta el a száját az anyós. – Ki vesz el itt bármit? Senki sem vesz el semmit! Csak ésszerű sorrendet állítunk fel! A műtét várhat, a lakás nem! Ilyen ajánlat nem jön szembe minden nap! Ráadásul ez a ti érdeketek! Laura érdekében tesszük! Szerinted hol kell majd élnie?
– Először is, hagy éljen egyáltalán, Erzsébet Fekete! – Nóra hangja elcsuklott. – Ezt a műtétet nem lehet halogatni! Laurának gerincproblémája van, minden egyes nap számít! Ha elszalasztjuk az időt, előfordulhat, hogy örökre…
– Ne túlozz már! – vágott közbe türelmetlenül az anyós. – Az orvosok mindig mindent felnagyítanak, hogy minél több pénzt húzzanak le. Aztán kiderül, hogy magától is rendbejött volna. A barátnőm unokahúgával pont ez történt: nem csináltak semmit, és végül teljesen helyrejött!
Nóra nézte ezt az asszonyt, aki az elmúlt három évben elvileg a családja része lett, és úgy érezte, most látja először igazán, ki is ül vele szemben.