– És most hova készülsz? – vetette oda dühösen Gergő Farkas.
– A nyaralóba – mosolyodott el Mariann Papp. – Ki a friss levegőre. Kimondottan jót fog tenni.
Nem vett új lakást a városban. Úgy döntött, megvalósítja a saját közös ötletüket – de immár a maga szabályai szerint. A lakás árából elég pénze maradt ahhoz, hogy önfenntartó, „háztájis” életet éljen, és onnan már nem is volt olyan messze a nyugdíj.
***
A hétvégi ház elhanyagoltan fogadta. A kerítés féloldalasan dőlt, a telket gaz lepte el, a házban a padló nyikorogva tiltakozott minden lépés ellen. Az első hét szinte csak lomtalanítással telt. Kivágta a régi bútordarabokat, leszaggatta a kifakult tapétát, könyörtelenül megszabadulva mindentől, ami a múltat idézte. Valóságos terápiává vált ez a munka: minden egyes szemeteszsákkal mintha egy adag régi sérelmet is kidobott volna magából.
Végtelennek tűnt a teendők sora. Felbérelt egy brigádot, hogy új tetőt kapjon a ház, és modern nyílászárókat. Ő maga pedig lelkesen festette ki a falakat világos, napfényes árnyalatokra, egyszerű, mégis barátságos bútorokat válogatva. Fogytak a megtakarításai, de életében először csakis magára költött – és ez szinte mámorító érzés volt.
A szomszéd telken egy hatvan év körüli, komor, szűkszavú férfi lakott, Gyula Rácz. Sokáig némán figyelte Mariann Papp sürgését-forgását, mígnem egy nap, amikor a nő egyedül próbált kiásni egy öreg fatuskót, átjött, kivette a kezéből a fejszét, és fél óra alatt elintézte az egészet.
– Köszönöm – sóhajtotta megkönnyebbülten Mariann Papp.
– Ugyan már – morogta Gyula Rácz. – Ilyen meló nem való nőnek.
Így indult az ismeretségük. Gyula Rácz időről időre kisegítette: egyszer az elektromos vezetékekkel, máskor egy kilyukadt csővel. Cserébe Mariann Papp vacsorával látta vendégül. Eszébe jutott, mennyire szeretett valaha főzni, amikor még megbecsülték a fáradozásait. Almáspitét sütött a még rendezetlen gyümölcsöséből szedett almákból, illatos leveseket főzött. Gyula Rácz szótlanul evett, de mindig kért repetát.
A múltról alig beszéltek. Kapcsolatuk alapja egészen hétköznapi dolgokból állt: az időjárást kommentálták, a palántának valóra kiszemelt paradicsomfajtákról vitáztak, vagy épp a barkácsáruházba szerveztek közös utakat. Ebben az egyszerűségben találta meg azt a nyugalmat Mariann Papp, amelyre annyira vágyott.
Egy nap, amikor a padláson régi dobozokat pakolt át, ráakadt a főiskolás korából megmaradt vázlatfüzeteire. Hiszen valaha arról álmodott, hogy divattervező lesz, szép ruhákat készít. A keze egészen magától nyúlt a ceruza után. Esténként, miután végzett a kerti munkákkal, kiült az új verandára egy csésze gyógyteával, és rajzolt. Ruhákat, blúzokat, nyári szoknyaruhákat – csak úgy, saját örömére.
Egyszer Gyula Rácz benézett hozzá, és megpillantotta a rajzokat.
– Ez nagyon tetszetős – jegyezte meg, miközben alaposan szemügyre vett egy könnyű nyári ruha tervét. – Az asszonyom után maradt egy varrógép. Öreg darab, de működik. Vidd el, ha hasznát veszed. Minek porosodjon nálam.
Mariann Papp el is hozta a gépet. Új szenvedély költözött az életébe. Vett néhány szép anyagot, és megvarrta magának azt a bizonyos, papíron született ruhát. Aztán egy másikat is. Új függönyöket készített a házba, mutatós díszpárnákat varrt a kanapéra. A kézzel végzett munka egyszerre nyugtatta meg és töltötte fel energiával.
***
Eltelt fél év. Mariann Papp szinte rá sem lehetett ismerni. Karcsúbb lett, barnára süttette magát a napon, a szeme újfajta csillogást kapott. Nemcsak a házat, a kertet is rendbe szedte.