– Itt ültünk egy kicsit a haverokkal – ásított ki a zajra előmerészkedő Gergő Farkas. – Anya, légy szíves, takarítsd el, jó? Nikolett Kertész ki nem állhatja a rumlit.
Mariann Papp a fiára nézett. Felnőtt férfi már, legalábbis korban. A szemében mégsem látott egy szemernyi együttérzést sem. Csak azt a jól ismert, természetesnek vett igényességet: „jár nekem, oldd meg”. Aznap este először fordult elő, hogy nem állt neki rendet rakni. Szó nélkül bement a szobájába, lefeküdt, és vacsora nélkül aludt el. Reggelre botrány várta.
Az utolsó csepp azonban – az, amelyiktől a pohár nem egyszerűen telt be, hanem szilánkokra robbant – egy beszélgetés volt, amit egy héttel később véletlenül hallott meg.
– Gergő, meddig tart ez még? – nyafogta Nikolett Kertész. – Kezdem ki nem állni az anyádat. Örökké az a savanyú képe! Meg ez a lakás… tipikus „nagymamás” felújítás. Csináljuk rendesen, mai stílusban. Valami skandináv dizájnt.
– Niki, nincs rá pénzünk – sóhajtott Gergő Farkas.
– Akkor küldjük le őt a nyaralóba! Nyárra először, aztán majd megszokja. Jó lesz neki a friss levegő, az a pár ágyás, kapirgálhat a kertben. Egészségére válik. Mi meg itt végre kibontakozhatunk!
Mariann Papp az ajtó mögött állt, és mintha a levegő megakadt volna a torkában. A „nyaraló”. Az az omladozó kis ház valahol a semmi szélén, ahol vagy tíz éve nem járt. Oda száműrni őt, mint egy feleslegessé vált bútordarabot, csak hogy ne legyen útban. Hogy helyet csináljanak a saját életüknek.
Azon az éjszakán nem jött álom a szemére. Nem sírt. Belül minden kiégett, és a hamu helyén csak hideg, csengő üresség maradt. A hajnal felé ebben a rideg csendben született meg egy gondolat. Vakmerő, ijesztő – és valahol fájdalmasan csábító.
Másnap kora reggel, amikor elsőként ért be a munkahelyére, Mariann Papp megnyitotta a gépen azt a kérelmet, amit már jó ideje „csak úgy, ha netán kellene” lementett. Beírta a mai dátumot. Amikor a főnöke megérkezett, szótlanul letette elé a papírt.
– Mariann Papp? Komolyan gondolja? – nézett rá döbbenten. – És… mit fog csinálni? Ebben a korban már nem könnyű új munkát találni.
– Elmegyek a jól megérdemelt pihenésemre – felelte jéghideg nyugalommal. – Ráérek majd a kerttel és a ház körüli dolgokkal foglalkozni.
Otthon a második felvonás várta.
– Anya, mi történt? Miért jöttél ilyen korán? – kérdezte gyanakodva Gergő Farkas. Épp Nikolett Kertész‑szel ebédeltek.
Mariann Papp hosszú idő óta először nézett egyenesen a fia szemébe.
– Úgy döntöttem, eladom a lakást – mondta egyenletes hangon.
Csönd. Nikolett kiejtette a kezéből a kanalat. Gergő Farkas a szája előtt megállt falat kenyérrel dermedten bámult rá.
– Hogy érted azt, hogy eladod? – préselte ki végül. – És mi… mi hol fogunk lakni?
– Ez már a ti gondotok, fiam. Felnőttek vagytok. Túl sokáig gondolkodtam helyettetek. Itt az ideje, hogy egyszer az életemmel is foglalkozzak.
A botrány óriási volt. Ordibálás, vádaskodás, hogy önző, hogy nincs szíve. Próbálták lelkifurdalást kelteni benne. Nikolett Kertész sírva hajtogatta, hogy „Mariann Papp tönkreteszi a fiatal családjukat”. De Mariann Papp kősziklaként állta. Már felhívta az ingatlanost, már lélekben búcsút vett ettől a lakástól, ahol annyiszor volt boldogtalan.
Meglepően hamar akadt vevő. Két hónappal később Mariann Papp a bőröndjével a kezében, tisztes összeggel a bankszámláján állt az egykori otthona lépcsőházának bejáratánál. Gergő Farkas és Nikolett Kertész – akik egyelőre egy apró, lepukkant garzont béreltek a város szélén – gyűlölettel teli tekintettel néztek rá.