Tudta, hogy ez a nap előbb-utóbb elérkezik. A férje majdnem tíz évvel volt fiatalabb nála. Akkor házasodtak össze, amikor neki már harminckettőt mutatott a naptár, ő pedig még csak huszonhárom volt. Gábor Oláh jó családból származott, és a rokonságnak cseppet sem tetszett a választása. Az apja ugyan nagy nehezen eljött az esküvőre, de az anyja nem tudott belenyugodni, hogy a kedvenc fiát egy „magyar vénasszony” hálózta be. Később, amikor a fotókon jobban szemügyre vette, hogy a menyasszony valójában egykorúnak látszik a fiával, valamelyest megenyhült, és újra szóba állt vele. Csak éppen vele, Eszter Tóth-tal nem.
Eszter baráti köre viszont kifejezetten jól fogadta a második férjet, főleg a barátnők. Mindannyian abban az életszakaszban jártak, amikor egy jó szexuális partner többet ér a társadalmi státusznál. Eszter sugárzott a boldogságtól, Gábor az ő révén sok hasznos ismeretséget szerzett – a saját családjának is –, és úgy tűnt, mindenki elégedett.
– Elegem van abból, hogy mindenki csak „Eszter férjeként” emleget! – kezdte a maga kis vallomását Gábor. – Harminchárom vagyok, Krisztus-korba léptem, és mégis… mintha nem is léteznék. Nekem olyan emberekkel kell beszélnem, akik engem magamat értékelnek, mint önálló embert.
– Rendben. Folytasd, Gábor, figyelek – mondta Eszter, továbbra is az ablakon át a kinti világot nézve. Pontosan tudta, hogy igaza van. A közös ismerőseik mindig is így tekintettek a férjére.
– Mindent elmondtam.
– Mindent, de mégsem. Kihagytál valamit. Ki ő? Az, aki végre különálló személyiségként lát, nem csak az árnyékomként.
Gábor mély levegőt vett.
– Eszter, kérlek, ne csináld. Hűséges vagyok hozzád, én… én rengeteg mindent feladtam érted, még azt is, hogy a családommal normális kapcsolatban maradjak…
– Micsoda? Miféle szakításról beszélsz? Amikor hozzád mentem feleségül, a te családodat is a nyakam közé vettem! Az nem számít, hogy a mai napig nem láttam a saját anyósomat, mert gyűlöl engem, viszont folyamatosan a te rengeteg unokaöcséd és unokahúgod problémáit oldom, hogy legyen nekik ez, meg az, meg amaz?
– Eszter! Eszter… hallgass meg. Igazad van, te is áldozol, én is. Minden találkozáskor anyám a fejemhez vágja, milyen unokái lehetnének, ha Lusinét vettem volna el, és nem téged! Szerinted ez nekem könnyű?
– Na ide figyelj, Gábor Oláh! Ne terelj. Van valakid, ráadásul nem is tegnap óta! Mondták már nekem, de én… én hittem neked. Tényleg ennyit sem érdemlek, hogy őszinte legyél hozzám?
– Egy igazság van, Eszterkém. Szeretlek. Csak téged szeretlek.
– Hazudsz! Már megint hazudsz… ezt nem lehet kibírni.
– Ugyan miből gondolod ezt?! – csattant fel Gábor hirtelen. – Én sem vagyok kőből, meg tudok sértődni! Egyáltalán nem becsülöd, mennyit áldoztam érted… – elfordult, és a tenyerével letörölte a szeméből kicsorduló könnyet. – Nem megyek sehová, látod? Itt vagyok veled.
– És tényleg nincs senkid rajtam kívül?