– Mit tervezel most? – kérdezte Boglárka Hegyi, amikor Júlia Kovács végre kifújta magát az idegroham után.
– Ügyvédet fogok keresni – felelte Júlia halkan, mégis határozottan.
– Tudod, hogy a lakás hivatalosan Ákos Pál nevén van – emlékeztette óvatosan Boglárka Hegyi.
– De én fizettem érte.
– Ezt be is tudod bizonyítani?
A kérdés úgy vágott bele, mintha kalapáccsal sújtották volna fejbe.
Júlia összezavarodott. Valóban beszállt a lakáshitel törlesztésébe, de minden papír Ákos Pál nevén futott. Addig teljes volt közöttük a bizalom, rendben volt a kapcsolatuk… Ki gondolt volna előre ilyen jogi apróságokra?
– Akkor majd bizonyítom – mondta végül keményebben.
Másnap Júlia felkereste Ágnes Kocsis-t. A középkorú, hűvös tekintetű nő átnézte az iratokat, és végighallgatta a történetét.
– Bonyolult ügy – állapította meg száraz hangon, miközben letette a papírokat. – Ön sehol sem szerepel a tulajdoni lapon, oda sem volt bejelentve, minden dokumentum a férje nevén van, ő pedig önként ajándékozta a lakást az édesanyjának.
– De én beszálltam a törlesztésbe! Én fizettem a felújítást, a bútorokat! Vannak róla blokkjai m!
Henrietta Kelemen felvonta a szemöldökét.
– Így már más a helyzet. Ha hitelt érdemlően igazolni tudjuk, hogy az ön pénze ténylegesen a lakás értéknövelésére ment, van esély megtámadni az ajándékozási szerződést.
– És… ehhez mire lesz szükség?
– Bizonyítékokra. Átutalások az ön számlájáról, szerződések, bankszámlakivonatok, tanúk vallomásai. Minden, amivel rendelkezik.
Júlia számba vette a lehetőségeket. A hitelt többnyire Ákos Pál kártyájáról fizették, de akadtak alkalmak, amikor ő utalt neki pénzt. A felújítás? A bútorok? Azokról egészen biztosan maradtak számlák.
– Meg fogom találni őket – mondta eltökélten.
Henrietta bólintott.
– Akkor érdemes belevágni a harcba. De előre szólok, ez hosszú menet lesz. Ha a férjének befolyásos rokonsága vagy kapcsolatai vannak, a per elhúzódhat, és idegőrlő lesz. Felkészült erre?
Júlia előtt felvillant Zsuzsanna Fekete gúnyos mosolya, a lenéző pillantása. Eszébe jutott, ahogy a saját lakása zárt ajtaja előtt állt.
– Fel – szorította ökölbe a kezét.
Hazafelé a villamoson Júlia megnyitotta a mobilbankot, és végiggörgette az átutalásait. Igen! A tranzakciós listában több nagyobb összegű utalás is látszott, amelyet „hitelre” megjegyzéssel küldött Ákos Pál-nak. Megvoltak a drága bútorokról, háztartási gépekről szóló nyugták is.
Már csak tanúkat kellett találnia.
Eszébe jutott, hányszor mesélt a munkahelyén arról, mennyi pénzt öl a közös lakásukba. A kollégái hallották, hogyan számol be a törlesztésről, a befektetett összegekről. Talán valaki vállalja majd, hogy tanúskodik?
– Ezt nem hagyom annyiban.
Aznap este több ismerősének és volt kollégájának írt. Néhányan azonnal visszajeleztek, és megerősítették, hogy emlékeznek a lakásról és a befizetésekről szóló beszélgetésekre.
„Számíthatsz rám” – írta egy korábbi munkatársnő.
„Ha kell, a bíróságon is tanúskodom” – válaszolta egy másik.
Júlia érezte, hogy valami felparázslik benne: remény. A küzdelem még csak most kezdődött.