A füzetet a kanapéra hajította, aztán szó nélkül bevonult a hálóba. Az egész estét némán töltöttük.
Zsolt telefonja kitartóan rezgett az éjjeliszekrényen – Katalin Farkas folytatta az „előkészítést”. Pontosan tudtam, mi hangzik el most ott: részletes beszámoló arról, mennyire számító vagyok, és milyen borzalmasan pórul járt velem, mint feleséggel.
Reggel ő kelt fel előbb. Hallottam, hogy a konyhában sokáig beszél valakivel telefonon. A hangja tompa volt, kimerült.
Közös asztal
Születésnap. Szombat.
Délután kettőre már tárva-nyitva állt a nyaralónk kapuja. Letettem a terítőt az asztalra, kitettem a tányérokat, evőeszközöket. Ennivalónak egy nagy tál zöldségsaláta, sütőben sült krumpli és csirke, amit én pácoltam be előző nap. Se kaviár, se nagy flanc – egyszerű, érthető házikaja.
Elsőként a pécsi Valika néni érkezett. Kilépett a taxiból, a mellkasához szorítva egy hatalmas szatyrot.
– Szervusz, Kingám! – mosolygott zavartan. – Katalin hívott… valamit üvöltözött a pénzről. Egy kukkot sem értettem, de gondoltam, sütök pár káposztás-meg halas pitét. Csak nem jövök üres kézzel!
Átöleltem. Valika néni volt az egyetlen, aki soha, semmit nem kért tőlünk.
Utána befutott Zsolt bátyja a feleségével. Szótlanul kipakoltak a csomagtartóból két szatyrot gyümölccsel, üdítőkkel meg egy doboz süteménnyel egy jó nevű cukrászdából.
– Figyelj, Kinga – lépett oda hozzám a sógorom, amíg a terítéket rendezgettem. – Anya persze jól leteremtett minket is. De Lenával átgondoltuk… tényleg hozzászoktunk, hogy minden készen van. Fura ez így. Tessék – nyújtott felém egy borítékot. – Itt az az ötezer, amiről beszéltél.
Megráztam a fejem, és eltoltem a kezét.
– Hagyd csak, Ákos. Hoztatok egy csomó mindent, az bőven elég.
Három órára szinte mindenki megérkezett. A terített asztal színes összevisszaság lett, de meglepően gazdag: valaki befőtteket hozott, más nyers húst a grillhez, megint más házi tortát.
Egyvalaki hiányzott: Katalin Farkas.
Udvarhölgyek nélküli királynő
Utolsónak futott be. Kiszállt a taxiból (természetesen „komfort” kategória), ajka összeszorulva, a keze üresen. Végigvonult az asztalig a sértett méltóság tartásával, és leült a szokott helyére, az asztalfőre.
– Na, – szólalt meg jó hangosan, amikor kellemetlen csönd ült ránk. – Lássuk, mivel traktál ma minket a „szegény rokon”. Szépen megértük. A fiam vállalkozó, az anyja meg jöjjön a saját kenyérdarabjával.
A vendégek megdermedtek. Régebben ezen mindenki felnevetett volna, rájátszva a „tréfára”. Ma viszont teljesen más volt a légkör. Látták, hogy az asztal roskadozik, mindenki tett valamit a közösbe, és ettől valami egészen más, meleg, összetartó hangulat alakult ki.
Ebben a közegben az anyós kifakadása élesnek, bántónak hatott.
– Anya – állt fel Zsolt. Kívülről nyugodtnak tűnt, de láttam, hogy szinte roppan a villa a kezében. – Elég volt.
Katalin Farkas levegő után kapkodott.
– Mi az, hogy „elég”? Most már az anyádnak is befogod a száját? Miatta az…
– A saját családom miatt – vágott közbe határozottan. – Kingával végigszámoltuk a költségvetést. Tavaly annyit költöttünk a kívánságaidra, hogy abból egy komplett új gépparkot vehettünk volna. Nem az zavar, ha segíteni kell, anya. Ha egészségről, bajról van szó, ott vagyunk. De a lakomáidat ezentúl nem mi fizetjük. A bankautomata elromlott. Végleg.
Az arca bíborvörös lett. Tátogott, csukogatta a száját, mintha a vendégektől várna mentőövet. Végigpásztázta a társaságot, de mindenki elfordult: ki szedett még egy adag salátát, ki it alt töltött. Senki nem akart belekeveredni.
– Aha, így állunk! – pattant fel, a széket majdnem feldöntve. – Maradjatok csak a saját zsugoriságotokkal! A lábam ide be nem teszem többé!