Eltelt fél év. Közeledett a születésnapom, amelyet Katalin Farkas szokás szerint össze akart vonni a májusi ünnepekkel a hétvégi telkünkön.
Kedden este csengett a telefonom, épp csak beléptem a lakásba, mindkét kezemben nehéz szatyrokkal tele élelmiszerrel.
– Szia, Kinga! – harsogott a férjem anyjának vidám hangja. – Írtam egy kis listát a hétvégére. Jegyezd csak le, nehogy elfelejtsd. Vörös ikrát vegyél vagy három üveggel, de igazán jót, olyat, mint legutóbb. Egy nagy darab füstölt lazacot is. Meg az italok… emlékszel, milyet szeret Imre Katona? Csak érleltet. Mert múltkor az nem volt valami jó.
Letettem a szatyrokat a padlóra. A folyosón kintinek tűnő, nyirkos levegő szaga keveredett a saját kimerültségem szinte tapintható nehézségével.
– Katalin Farkas – vágtam a szavába a húsfélék végtelen felsorolása közepén. – Nekem lenne most egy ellenajánlatom.
A vonal végén hirtelen csönd lett. Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy félbeszakítják.
– Miféle ajánlat?
– Idén változik a felállás. A „bankautomata” műszaki okok miatt átmenetileg nem üzemel. A mi hozzájárulásunk a buli költségvetéséhez: nulla forint.
– Kinga, normális vagy? – a hangja lehalkult, de még feszültebb lett. – Miféle nulla? A vendégek már meg vannak hívva! Jön a Valika néni is Szarajevóból!
– Remek – válaszoltam nyugodtan, már-már vidáman. – Akkor diktálom a feltételeket. Mi adjuk a telket és a grillsütőt. Az ételeket-italokat mindenki magának veszi. Vagy mindenki utal nekem fejenként öt ezret csütörtökig. Aki nem fizet, az hozza magával a saját szendvicsét.
– Te… te? – hörögte. – Le akarsz járatni a rokonság előtt? A fiam előtt?! Hát nektek vállalkozásotok van! Elszegényedtél pár üveg ikrától?
– Nem, Katalin Farkas, nem mentünk tönkre – feleltem higgadtan. – Csak bezártam a rólam elnevezett jótékonysági alapítványt.
Bontottam a hívást, mielőtt újabb tirádába kezdhetett volna. Valami furcsa, rég elfelejtett érzés terjedt szét bennem.
A „mama-szerelem” ára
Tíz perccel később berontott a lakásba Zsolt Molnár. A telefonja szinte izzott a rátörő anyai hívásoktól.
– Kinga! Ez mi az egész? Anyám teljesen kikelt magából, azt mondja, megtagadtad, hogy megterítsük az asztalt! Azt állítja, koldusnak állítod be magunkat, és belépőt szedsz a vendégektől! Mit műveltél megint?
A nappali közepén állt, zavartan és dühösen. Egy férfi, aki hozzászokott ahhoz, hogy mindenki szemében ő legyen a jófiú – az én számlámra.
Szó nélkül odamentem az íróasztalhoz, felvettem azt a bizonyos füzetet, amelyet fél éve őrizgettem, és kinyitottam a megfelelő oldalon. Vastag piros filccel volt bekeretezve rajta a végeredmény.
– Nézd meg, Zsolt.
– Ez micsoda? – fintorogva fogta meg, mintha valami kellemetlen dologhoz kellene hozzányúlnia.
– Ez az anyukád szeretetének tavalyi ára. Háromszázötvenezer forint.
– Na és? Nem az utolsó falatot vesszük el a szánkból!
– Zsolt – belenéztem a szemébe. – Emlékszel arra a japán motorra, amit nézegettél? Tudod, használt volt ugyan, de hibátlan állapotban. Azt mondtad: „Most nem fér bele, túl drága.”
Megtorpant.
– Igen. És?
– Háromszázhúszért adták. Nem vetted meg a saját álmodat. Viszont beüvegeztettük a loggiát anyukád lakásán, ahová évente egyszer kimerészkedik, és kifizettük az egész rokonságának a fogpótlását.
Zsolt tekintete visszavándorolt rólam a füzetre. Kínos, sűrű csönd ereszkedett a szobára. Csak a falióra ketyegését lehetett hallani, ahogy számolta a másodperceket a pillanatig, amikor kénytelen lesz dönteni.
– Túlzol – mondta ki végül, de a hangjából már hiányzott a magabiztosság. – A motor csak egy játékszer. Anyu meg… hát ő az anyu.
– Egy anyuka, akinek több a bevétele, mint a húgod fizetése – emlékeztettem, csendesen, de határozottan. – Hiszen kiadja azt a kétszobás lakást a belvárosban. Zsolt, nem vagyok a segítség ellen. Az ellen tiltakozom, hogy hülyének néznek, és kihasználnak.