– Na, megérkezett a kedvenc bankautomatánk! Kinga, nyomd meg a gombot, hogy mindenkinek jusson finomság! – emelte magasra a poharát Katalin Farkas, és az üveg megcsillant a nyaraló csillárjának fényében.
– Na, megérkezett a kedvenc bankautomatánk! Kinga, nyomd meg a gombot, hogy mindenkinek jusson finomság! – ismételte, újra felhúzva a poharat, az üveg pedig megint felvillant a lámpafényben.
– Kingának annyi pénze van, hogy a tyúkok sem tudnák felcsipegetni, a rokonságra meg aztán végképp nem sajnál semmit!
A vendégek – vagy húszan lehettünk, akiknek a felét jó, ha másodszor láttam életemben – harsány, egyöntetű nevetésben törtek ki.
A férjem, Zsolt Molnár, aki mellettem ült, szintén elmosolyodott, és barátságosan megveregette a vállamat. Ő jól érezte magát: a terített asztalon roskadásig állt a füstölt tarja és a hideg sültek, a grillsütőben lassan készült a friss borjúsaslik, és anya is láthatóan elégedett volt.
Én akkor még hallgattam. Csak az állkapcsom feszült meg úgy, hogy a mosolyom már inkább grimasznak tűnt.
– A „gombra”, Katalin Farkas – mondtam halkan, és koccintás nélkül belekortyoltam a gyümölcslébe.
Aznap este még fogalmam sem volt róla, hogy ez az ártatlannak tűnő, első hallásra vicces megjegyzés lesz az az utolsó csepp, amelyik végleg kicsordítja a poharat. De a visszaszámlálás már elindult.
Amikor a „bankautomata” számolni kezd
Biztosan ismered azt az érzést. Amikor a válladon viszed az egész ünnepség szervezését: te rohangálsz a bevásárlásnál, te főzöl, te pakolsz, te takarítasz, aztán leülsz az asztalhoz, és közben végig úgy érzed magad, mintha fizetés nélküli személyzet lennél egy olcsó vendéglőben.
Zsolttal tizenöt éve vagyunk házasok. Van egy kisebb vállalkozásunk: kávé- és péksüteményes üzletek hálózatát működtetjük. Nem mi fogjuk megváltani a világot, de egy tisztességes középosztálybeli életet már felépítettünk magunknak.
A logisztika Zsolt terepe, a pénzügyek és a cég irányítása az enyém. És valahogy szinte észrevétlenül úgy alakult, hogy idővel az ő népes rokonságának anyagi ügyei is nálam futottak össze.
Az ominózus születésnap után, amikor az anyósomat ünnepeltük, képtelen voltam elaludni. Zsolt békésen horkantgatott mellettem, szétterpeszkedve az ágyon, én pedig a konyhában ültem a telefonommal a kezemben. A hajnali csendben, a hűtő monoton zümmögésének kíséretében megnyitottam a netbankomat.
Csak ellenőrizni akartam valamit. Meggyőződni róla, hogy mindezt tényleg csak én képzelem túl.
– Átutalás Katalin Farkas (fogászat) – 38 000 Ft.
– Átutalás Katalin Farkas (gyógyfürdő, üdülőjegy) – 72 000 Ft.
– Erkély beüvegezése anyósnak – 65 000 Ft.
Görgettem az előző egy év bankszámlatörténetét. Az ujjam csúszott a kijelzőn, én pedig egy sima iskolai füzetbe írtam át a számokat.
Ajándékok a férjem unokaöccseinek és unokahúgainak (valahogy mindig drága kütyük, „hát Kinga úgyis gazdag, nem?”).
A sógor autójának sürgős javítása („Kinga, adj már kölcsön fizetésig”, amit aztán persze senki nem hozott vissza).
Anyósnak taxik („Jaj, olyan fülledt a busz, rendelj nekem valami kényelmeset, jó?”).
A családi összeröffenések teljes élelmiszerbeszerzése.
Végül húztam egy vonalat. A papíron ott meredt rám a végeredmény, mint egy ítélet.
352 000 forint.
Csaknem három és fél százezer egyetlen év alatt. És ebben még nincsenek benne az apróságok, a „csak egy kis sütemény” jellegű költségek meg a végtelen mennyiségű torta a teázásokhoz.
Zsolt álmosan kóvályogva bejött a konyhába, hunyorogva a fénytől, és megvakarva a hasát.
– Még mindig fenn vagy, Kinga? Három óra is elmúlt.
– Éppen azt számolom ki, mennyibe kerül nekünk a te anyukád szeretete – feleltem nyugodtan, fel sem nézve a füzetből.
Összeráncolta a homlokát, miközben vizet töltött a kancsóból.
– Ne kezdjük már megint… Miért kell neked ezen fennakadni? A család az család. Anyu már nem fiatal, segíteni kell neki. Megtehetjük.
– Megtehettük – bólintottam. – Eddig.
Zsolt legyintett egyet, és visszament aludni. Nem akart szembenézni a számokkal. Kényelmesebb volt neki egy olyan világban élni, ahol a pénz magától terem a fiókban, és ahol anya mindig elégedett és kedves. Én viszont a füzetre néztem, és pontosan tudtam: a „bankautomata” túlmelegedett.
Aztán jött egy telefonhívás, ami mindent megváltoztatott.