Eszter belement, bár belül forrt minden. Legszívesebben berontott volna Balázshoz az új lakásába – ahol valószínűleg épp borozgat Viktóriával –, és mindent a fejéhez vágott volna, amit róla gondol. De ehelyett kiment a kertbe, a pünkösdi rózsák közé. A kedvenc virágai voltak, az illatuk mindig megnyugtatta. Leült arra a padra, amit még az első itt töltött évükben Balázzsal együtt ácsoltak, és lehunyta a szemét.
– Ez az én otthonom – suttogta. – Nem hagyom, hogy elvegyék.
Másnap Eszter egy közeli kávézóban találkozott Brigittával. A nő negyvenes lehetett, meleg tekintetű, finom mosollyal. Rendelt magának egy lattét, és rögtön a tárgyra tért.
– Eszter, tizenöt éve dolgozom ingatlanosként – kezdte. – Higgye el, rengeteg mindent láttam már. Az ön helyzete sajnos nem egyedi. Férjek, volt és jelenlegi, gyakran próbálnak trükközni a közös vagyon körül. De önnek van esélye.
– Miféle esélyem? – Eszter szinte görcsösen szorította a teáscsészét, félt reménykedni.
– Balázs csak egy előszerződést írt alá a vevővel – magyarázta Brigitta. – Az ön beleegyezése nélkül a vétel jogilag nem áll meg. A gond az, hogy ő már felvette az előleget – százezer forintot. Ha meghiúsul az adásvétel, köteles visszafizetni, ráadásul kötbérrel együtt. És abból, amit mesélt, neki ilyen tartaléka egyszerűen nincs.
– Vagyis szépen benne van a pácban? – Eszterben kárörvendő elégtétel ébredt.
– Mondhatjuk így is – mosolyodott el Brigitta. – Ráadásul a vevő komoly ember, vállalkozó. Nem fog a végtelenségig várni. Ha bedől az ügylet, beperelheti Balázst. Ez pedig már az ön kezében lévő adu.
Eszter elhallgatott. Nem akarta, hogy az egész bíróságig fajuljon. Nem azért, mert sajnálta volna Balázst – megérdemelte, ami jön. Hanem mert elege volt az ügyvédekből, tárgyalótermekből, papírhegyekből. Ő csak élni szeretett volna a házában, hallgatni a madarakat, és nem árulásokon rágódni.
– És ha én nem akarok pereskedni? – kérdezte halkan. – Van más lehetőség?
Brigitta fürkészve nézett rá.
– Van – bólintott végül. – De kockázatos. Meg lehet próbálni egyenes beszéddel, négyszemközt rendezni Balázzsal. Ha elismeri, hogy nem volt joga eladni a házat, ki tudja vásárolni az ő részét. Vagy eladják az ingatlant, de az ön feltételei szerint, és a pénzen osztoznak.
– Megegyezni Balázzsal? – Eszter keserűen felnevetett. – Maga nem ismeri őt. Inkább a saját nyakát szorítaná el, mintsem engedjen valamiben.
– Akkor marad a bíróság – vont vállat Brigitta. – De én tennék egy próbát a beszélgetéssel. Néha az emberek képesek meglepni minket.
Aznap este Eszter a teraszon ült, és a lemenő napot nézte. Az ég rózsaszínbe és aranyba hajlott, a ház mögötti tó úgy verte vissza a fényt, mint egy tükör. Mindig szerette ezt az időszakot, amikor minden elcsendesedik, és az ember csak lélegzik. Ma viszont a nyugalom sehol sem volt.
Felhívta Balázst. A férfi nem azonnal vette fel, és a hangjában érezhető volt a feszültség.
– Mit akarsz, Eszter? – mordult bele.
– Beszélnünk kell – mondta, igyekezve higgadtnak tűnni. – A házról.
– Mondtam már, eladtam – vágta rá. – Mi a célod ezzel az egésszel?
– Az igazságot akarom – felelte. – Nem volt jogod eladni a közös otthonunkat. Ezt te is pontosan tudod.
– Igazságot? – felnevetett. – Eszter, te mindig is egy álmodozó voltál. Ez az én házam, az én pénzem. Háborúzni akarsz? Menj a bíróságra. Majd meglátjuk, ki viszi el a pálmát.
– Balázs – mély levegőt vett –, tudok az előlegről. És arról is, hogy a Földhivatal még nem jegyezte be a tulajdonosváltást. Ha perre viszem, te sokkal többet buksz, mint egy házat.
A vonal másik végén beállt a csend. Eszter szinte hallotta, ahogy csikorgatja a fogát.
– Mit akarsz tőlem? – kérdezte végül.
– Azt, hogy beismerd: hibáztál – mondta lassan. – És hogy rendezzük ezt az egészet pereskedés nélkül.
– Per nélkül? – fújtatott. – Szerinted majd csak úgy lemondok a házról?
– Nem kérem, hogy ajándékba add – válaszolta. – De azt nem fogom hagyni, hogy ellopd tőlem azt, amit évekig építettem.
Megint csend lett. Eszter érezte, ahogy a szíve vadul ver.
– Rendben – szólalt meg végül. – Találkozzunk holnap az ingatlanosnál. De ne számíts arra, hogy könnyen feladom.
Letette a telefont, és ismét a tó felé fordult. A szél apró hullámokat kergetett a víz felszínén, valahol távol egy sirály rikoltott. Eszter hirtelen rádöbbent, hogy hosszú idő óta először nem érzi magát áldozatnak. Készen állt harcolni.
Mégis volt benne egy nyugtalanító érzés: hogy a holnapi találkozó Balázzsal tartogat majd valami váratlant.
– Balázs, nem volt jogod hozzá – Eszter ökölbe szorította a kezét, és a férfi szemébe nézett az ingatlaniroda tárgyalóasztalán keresztül. – Ezt te is tudod.
Balázs hátradőlt, karba tette a kezét. Új, sötétkék öltönye fényesen csillogott Brigitta irodájának lámpái alatt. Mellette ott ült Viktória, az új barátnő, és az arany karkötőjét babrálta. Haragosvörösre festett ajka fölött halvány, gúnyos mosoly ült. Eszter igyekezett nem felé pillantani – már a látványa is dührohamot váltott ki belőle.
– Eszter, ne csináljunk színházat – dörmögte Balázs, ujjával idegesen dobolva az asztalon. – A ház el van adva, az előleg a vevőnél. Pereskedni akarsz? Rajta. De szólok előre: nagyon jó ügyvédem van.
Brigitta, az ingatlanos, az asztalfőnél ült, iratokat rendezgetve. Az arca kifejezéstelen maradt, mégis, Eszter észrevette, ahogy egy villanásnyi időre Kingára pillant, a barátnőjére, aki jogászként segített neki, és mellette foglalt helyet. Kinga a szokásos szürke kosztümében úgy ült ott, mint egy támadásra kész ragadozó.
– Balázs – szólalt meg Kinga, a hangja metszően hideg volt –, pontosan tisztában van vele, hogy Eszter közjegyzői beleegyezése nélkül az adásvétel semmis. A ház közös szerzemény, a házasság alatt szerzett vagyon. Ön ezzel nem csak a törvényt szegte meg, hanem a vevőt is bizonytalan helyzetbe hozta.
– Ugyan már – forgatta a szemét Viktória. – Ez Balázs háza. Ő vette, ő dönt. Eszter csak lakott benne, semmi több.
– Csak laktam benne? – Eszter villámgyorsan felé fordult. – Tíz évig gondoztam azt a házat! Felmostam a padlót, festettem a falakat, a kert minden bokrát én ültettem! Te meg ki vagy, hogy megmondd, mihez van jogom?
– Lányok, halkabban – emelte fel a kezét Brigitta, mint egy bíró a ringben. – Térjünk vissza a lényeghez. Balázs, ön valóban úgy írta alá az előszerződést, hogy Esztert nem tájékoztatta. Ez jogsértő. A vevő ma reggel hívott, ideges. Ha az üzlet meghiúsul, vissza fogja kérni az előleget, és a kötbért is.
Balázs homloka összeráncolódott. Először látszott rajta, hogy meginog az addigi magabiztossága.
– Mennyi az annyi? – kérdezte Brigittára nézve.
– Kétszázezer – felelte az. – Plusz a késedelem kamatai.
– Mi?! – csúszott ki Viktóriából, és csuklóján megcsörrent a karkötő, ahogy Balázs karjába kapaszkodott. – Balázs, azt mondtad, mindent kézben tartasz!
– Kézben tartom – csattant fel, és kirántotta a kezét a szorításából. – Eszter, mit akarsz? Pénzt? Mondd az összeget, és eltűnök az életedből.
Eszter ránézett, és érezte, ahogy benne felszökik a harag. Ez az ember, akit valaha szeretett, most úgy ült vele szemben, mint egy idegen, aki épp alkudozik az ő életéről, az otthonáról, a közös múltjukról.
– A házat akarom – mondta határozottan. – Ez az én otthonom, Balázs. Nem fogom hagyni, hogy kirángasd alólam.
Brigitta irodája kicsi volt, de világos, nagy ablakaiból a zsúfolt Nagykörútra lehetett látni. Kintről dudák zaja és járókelők beszéde szűrődött be, odabent viszont tapintható feszültség ült a levegőben. Eszter a táskájának fülét szorongatta az asztal alatt, az ujjai remegtek, de igyekezett uralkodni magán. Kinga ezzel szemben mozdulatlanul ült, mint egy kőszikla, a tolla gyorsan siklott a jegyzetei fölött.
– Eszternek igaza van – szólalt meg végül, a papírokat nézve. – Már beadtuk a kérelmet a Földhivatalhoz, hogy függesszék fel a tulajdonjog bejegyzését. Ha ön nem hajlandó egyezségre, bíróságra visszük az ügyet. És higgye el, az esélyei meglehetősen csekélyek.