Az ügyvéd végighallgatta, tett néhány pontosító kérdést, aztán bólintott.
– A lakást még a házasság előtt vásárolta?
– Igen.
– Nincs közös hitel, közös megtakarítás, sem nagyobb közös vagyon?
– Nincs.
– Akkor ez egy könnyen átlátható ügy. A bíróságon keresztül adjuk be, mert a férje aligha fogja önként aláírni. Vagyoni megosztás nem lesz, nincs mit elosztani. Tartásdíjra sincs ok, hiszen nincs gyerek. Pár hónapig eltart az eljárás, de a végeredmény egyértelmű.
Olya aláírta a megbízási szerződést, kifizette az előleget, majd kilépett az utcára. Úgy érezte, mintha ólomsúlytól szabadult volna meg. Tudta, hogy rengeteg munka vár rá, de még ez a gondolat sem vette el a kedvét.
Amikor este hazaért, László Mezei idegesen rótta a köröket a lakásban. Erzsébet Mezei a kanapén ült, karba tett kézzel, szenvedő mártírt idéző arccal.
– Olya, mégis hová menjünk? – tört ki László Mezeiből. – Anyu lakását kiadtuk, fél évre! Nem dobhatjuk ki a bérlőket az utcára!
– Ez nem az én problémám – felelte Olya, és a konyha felé indult. – Előbb is gondolkodhattatok volna, mielőtt a számláimban turkáltatok.
– De hát semmit nem vettünk el! Csak belenéztünk!
– Engedély nélkül néztetek bele. A saját laptopomba. A bankszámláim adataiba. Ez bőven elég.
Erzsébet Mezei felpattant, odasietett hozzá.
– Figyelj rám, kislány, beszéljük ezt meg normálisan. Idős vagyok, nincs hová mennem. László Mezei is munka nélkül van. Ugyan már, csak belenéztünk pár dologba a gépeden! Ezért rúgod ki a saját családodat?
– A családomat? – Olya elmosolyodott. – Maga nekem semmi. Teljesen semmi. Holnap estére ne legyenek itt. Ha mégis, rendőrt hívok.
– Úgysem mered!
– Dehogynem. És meg is fogom tenni. Egyetlen bejelentés elég a jogcím nélküli ott-tartózkodásról, és a körzeti rendőr magától kijön.
László Mezei a fejéhez kapott.
– Olya, ez őrültség! Férj és feleség vagyunk, hogy tehetsz ilyet?!
– Hamarosan csak azok voltunk. A papírok be vannak adva. A tárgyalási időpont ki van tűzve. A lakás az enyém, a házasságkötés előtt vettem. Neked itt semmid. Anyádnak még annyi sem.
Erzsébet Mezei szűk résnyire hunyta a szemét, szinte sziszegve szólalt meg.
– Na tessék! Ez az igazi éned! Addig játszottad a jó kislányt, amíg kényelmes volt, most meg kiereszted a karmait! László, látod már, kit vettél el feleségül?
László Mezei némán, lehajtott fejjel bámulta a padlót. Olya sarkon fordult, és bement a hálószobába. Kintről tovább szűrődött be Erzsébet felháborodott hangja és László Mezei motyogása, de Olya kikapcsolta őket. Bedugta a fülhallgatót, zenét indított, és kinyitotta a könyvét.
Másnap, amikor hazaért, a bőröndök még mindig az előszobában álltak, László Mezei és az anyja pedig a konyhaasztalnál ültek, mintha semmi sem történt volna.
– Lejárt az idő – mondta Olya, és elővette a telefonját. – Hívom a rendőrséget.
László Mezei felugrott.
– Várj! Elmegyünk, csak kell egy kis idő, míg találunk valami lakást!
– Volt időtök. Egy egész hónapot kaptatok. Ti ezt arra használtátok, hogy a számláimat nézegessétek. Most pakoljatok, vagy tárcsázok.
Erzsébet Mezei hüppögve sírdogált, de megfogta az egyik bőröndöt, és az ajtó felé kezdte húzni. László Mezei vörös, zavarodott arccal cipelte kifelé a dobozokat. Olya az ajtónál állt, és nyugodtan figyelte őket. Amikor az utolsó táska is kikerült a folyosóra, László a kulcsai után nyúlt.
– Tedd le – szólalt meg Olya. – A kulcsokat itt hagyjátok.
– De hát akkor… hogyan…
– Sehogy. Te itt mostantól nem laksz.
László Mezei tátott szájjal állt, de nem jött ki hang a torkán. Erzsébet Mezei a folyosóról forrongó gyűlölettel nézett vissza rá.
– Még megkeserülöd! Egyedül maradsz, nem kellesz majd senkinek!
Olya most először mosolygott igazán.
– Egyedül is ezerszer jobb, mint magukkal.
Becsukta az ajtót, és ráfordította a kulcsot. A csend puha takaróként terült szét a lakásban. Olya a hátát az ajtónak vetette, lehunyta a szemét, lassan, mélyen levegőt vett. Egy hónap óta először érezte úgy, hogy végre tiszta a levegő.
A tárgyalás gyorsan lezajlott, minden fölösleges dráma nélkül. László Mezei egyedül jelent meg, az anyját nem hozta magával. Lehajtott fejjel ült, csak röviden válaszolt a bíró kérdéseire. Nem emelt kifogást semmi ellen. Közös vagyon híján nem volt mit megosztani. A határozatot még aznap kihirdették: a házasságot felbontják, a lakás Olya nevén marad.
Amikor kilépett a tárgyalóteremből, a folyosón szinte összeütközött Lászlóval. A férfi megtorpant, látszott rajta, hogy mondani akar valamit, de végül nem jött ki szó a száján. Olya nem lassított, egyszerűen elsétált mellette. Rá sem pillantott.
Pár héttel később az egyik kolléganője mesélte el, hogy látta László Mezeit a buszmegállóban. Az anyjával állt ott, mindketten gyűröttek, kimerültnek tűntek. Olya meghallgatta a történetet, aztán csak vállat vont. Idegen emberek. Idegen gondokkal.
A lakás lassan visszavette régi, ismerős alakját. Olya átrendezte a bútorokat, helyreállította a konyhát, kidobta a sarokban halmozódó újságkupacokat. Esténként végre újra csendben tudott olvasni: nem harsogott a tévé, és nem kellett hallgatnia a végtelen telefonálásokat.
Egyik este, miközben a teavizet forralta, észrevette, hogy mosolyog. Minden különösebb ok nélkül. Csak mert csend volt. Mert béke volt. Mert friss ágynemű illata lengte be a szobákat. Mert senki nem kotorászott a holmijai között, nem rakosgatta át az edényeit, és nem kérdezett rá minden egyes elköltött forintra.
Az ablakhoz lépett, és a kora őszi szürkületbe burkolózó várost nézte. Odakint az élet ment tovább. Már minden fölösleges teher, minden álszent szerep, minden „család” címkéje mögé bújó élősködő nélkül.
És ebben az egyedüllétben több volt a nyugalom, mint az összes közös évükben együttvéve.