Szerdán Olya szokásosnál korábban jött el a munkából: szétrobbant a feje a fájdalomtól, és a főnöke, látva, mennyire ki van merülve, szó nélkül hazaküldte. Az út nagyjából fél óráig tartott, kint nyálkás, nedves őszi hó permetezett, az ablaküvegen elfolyó, elmosódott városi fénycsíkok csorogtak lefelé. Olya egyetlen dolgot akart: valahogy elvánszorogni az ágyig, és néhány órára kikapcsolni az egész világot.
A zárban nesztelenül fordult el a kulcs. A lakásban égett a villany, mégsem sietett ki elé senki. Szokatlan. Erzsébet Mezei általában elsőként jelent meg, végigmérte tetőtől talpig, mintha azt latolgatná, elég kimerült-e már ahhoz, hogy „joga” legyen egész nap távol lenni otthonról.
Olya levette a cipőjét, lassan végigment a folyosón. A nappali felől halk, visszafojtott beszélgetés szűrődött ki – nem volt hangos, de valami feszültség vibrált benne. Benyitott, és földbe gyökerezett a lába.
A kanapén egymás mellett ült László Mezei és Erzsébet Mezei, a dohányzóasztalra pedig ki volt terítve az ő laptopja. A monitor fénylett, és már az ajtóból is felismerte a felületet – a saját netbankjába voltak belépve. Számlakivonatok, átutalások listája, értesítések a bejövő összegekről.
László összerezzent, ahogy meglátta őt, és kapkodva lecsukta a gép fedelét. Erzsébet Mezei élesen felé fordult, az arcán olyan kifejezéssel, amivel Olya még soha nem találkozott: a rémület és a düh furcsa, torz elegyével.
– Hát te… hogyhogy ilyen hamar itthon vagy? – próbálkozott erőltetett mosollyal László, de a szája csak fintorra futotta.
Olya mozdulatlanul állt. Nem tört fel belőle se kiabálás, se jelenet. Csak valami jéghideg, kristálytiszta felismerés – mintha valaki felgyújtotta volna a villanyt egy addig sötét szobában. Ennyi. Ezért tűnt el a laptop. Ezért egyezett bele László olyan könnyen, hogy mondjon fel. Ezért költözött be az anyósa ilyen tempóban, és telepedett meg, mintha mindig is ott élt volna.
– Mióta? – szólalt meg halkan, mégis úgy vágott a hangja, mint a kés.
– Mi mióta? – próbált úgy tenni László, mintha nem értené, miről van szó, de az ujja idegesen gyűrögette a kanapé szélét.
– Mióta túrkáltok a számláimon?
Erzsébet felcsattant, kihúzta magát.
– Senki nem túrkál semmiben! László Mezei csak meg akarta nézni, mennyit herdálsz el. Család vagyunk, minden fölött együtt kell rendelkeznünk!
Olya az anyósára nézett. Az asszony kihívó testtartással ült, fejét magasra emelve, karját a mellkasa előtt összekulcsolva. Mellette László összébb húzta magát, mint egy összeesett árnyék.
– Együtt – ismételte lassan Olya. – Az én fizetésem, az én számláim, az én laptopom – az mind „közös”. És a maga nyugdíja, Erzsébet Mezei? Vagy László keresete, ami már egy hónapja nem létezik? Az is ugyanilyen lelkesen közös?
Erzsébet felrobbant.
– Hogy mersz így beszélni velem?! Én vagyok az anya! Egy beteg, idős asszony, akit kegyelemből befogadtatok, igaz? És te itt előadod magad, mintha te lennél a ház úrnője!
– Nem játszom – vágta rá Olya. – Én vagyok a ház úrnője. Ez az én lakásom. Az enyém. Nem „a miénk”, nem „közös”. Az enyém. És ami az elmúlt hónapban itt ment, az most rögtön véget ér.
László felugrott, békülékenyen emelte fel a kezét.
– Olya, várj már, ne essünk túlzásokba. Csak azt akartuk látni, mire megy el a pénz. Tudod, anya spórolós, félti a forintot, azt hiszi, te szórni…
– Szórni – ismételte Olya. – Élelmiszerre, amit ti esztek meg. Rezsire, amit ti fogyasztotok. Internetre, amin te egész nap lógsz. Igen, ezekre „szórom”, pont.
A hangja végig higgadt maradt, szinte érzelemmentes – és ez ijesztőbb volt bármilyen ordibálásnál. László hátrébb húzódott, a szavak elakadtak a torkán.
– Nem… nem akartunk rosszat… Azt hittem, nem bánod… Anya csak aggódik…
– Aggódik – bólintott Olya. – Értem én.
Majd nyíltan, közvetlenül az anyós szemébe nézett.
– Erzsébet Mezei, kérem, kezdjen el pakolni. Holnap reggelre legyen üres a szoba.
Az asszony felpattant, az arca lángvörös lett.
– Tessék?! Kiraksz?! Egy öreg, beteg nőt az utcára dobsz?! László, hallod, mit beszél ez a kígyó?!
– Beteg – mondta Olya, végigmérve őt. – Aki egész nap jön-megy, bútorokat tologat, órákig cseveg a barátnőivel. Valóban szörnyen beteg.
– Magas a vérnyomásom! A szívemmel is gond van! Mindenem fáj!
– Akkor tessék szépen visszamenni a saját lakásába, és ott gyógyulni. László, te pedig szintén szedd össze a holmidat. Elegem van abból, hogy felnőtt embereket tartok el, és mások kényelmes életét finanszírozom.
László elsápadt.
– Olya, megőrültél? Hiszen mi házasok vagyunk!
– Azok voltunk – javította ki higgadtan Olya. – Mostantól nem. Holnap ügyvédhez megyek. Beadom a válókeresetet.
Erzsébet teátrálisan a mellkasára kapott, mintha abban a pillanatban esne össze.
– Jaj, rosszul vagyok! László, azonnal hívd a mentőket! Megöl engem! Ennek a lelketlen teremtésnek egy szemernyi szíve nincs!
Olya nyugodtan elővette a telefonját, bepötyögte a számot.
– Rendben, hívom a mentőket. Nemsokára itt lesznek, beviszik a kórházba, ott alaposan kivizsgálják. Bent is tartják pár napra, mert ugye most nagyon rosszul van.
Erzsébet egy szempillantás alatt kiegyenesedett, elengedte a mellkasát.
– Nem kell ide semmiféle mentő! Megleszek én magam is!
– Remek – bólintott Olya, és elrakta a telefont. – Akkor holnap reggel mindkettőjüket várom az ajtónál. Csomagokkal együtt.
A hátralévő este fojtogató csöndben telt. László többször megpróbált beszélgetést kezdeményezni, de Olya egyetlen szavára sem reagált. Erzsébet bezárkózott a szobába, hangosan hüppögött és panaszkodott, de Olya nem ment oda, nem vigasztalta, nem is válaszolt. Lefeküdt, kulcsra zárta a háló ajtaját, és hosszú hetek óta először aludt mélyen, nyugodtan, szinte sziklakemény álomba merülve.
Másnap korán kelt, felöltözött, összekészítette az iratait. Útban a munkahelye felé betért az ügyvédi irodába, ahová már előző nap egyeztetett időpontja volt.