Erzsébet Mezei végigmérte az előszobát, bólintott, mint egy ellenőr.
– Na, majd lassan berendezkedünk. László Mezei, mutasd meg, nálatok mi hol van, mert én nem vagyok hozzászokva mások furcsa rendjéhez.
Olya magában felhorkant. Mások rende. A saját lakásában.
Estére az anyós cuccai elfoglalták a nappali felét, amit sietve alakítottak át számára hálóvá. László Mezei fáradtan rogyott le a kanapéra, anyja pedig bevonult a konyhába teát főzni. Olya, aki korábban ért haza a megbeszélésről, csendben levette a cipőjét, és egyenesen a hálószobába ment. Egyedül akart lenni, hogy egy kicsit rendet teremtsen a fejében.
Már másnap megindult az „új korszak”. Erzsébet Mezei hajnalban talpon volt, végigjárta a lakást, és mire reggeli ideje lett volna, már az összes konyhaszekrényt felforgatta és átrendezte. Amikor Olya kilépett a konyhába, az anyós a tűzhely mellett állt, és épp a fazekakat pakolta arrébb.
– Jó reggelt, Erzsébet Mezei – szólalt meg Olya, igyekezve, hogy a hangja nyugodtnak hasson.
– Jó reggelt. Látom, te itt mindent összekeversz. Lábasok a bögrék mellett, serpenyők a tányérok alatt… Ez így nem járja. Már rendbe raktam, mostantól lesz itt rendszer.
Olya kinyitotta azt a szekrényt, ahol előző nap még a kedvenc bögréi sorakoztak – helyettük ócska tálak fogadták. A csészéi felkerültek a legfelső polcra, ahová létra nélkül esélye sem volt felérni.
– Erzsébet Mezei, én ehhez a rendszerhez voltam hozzászokva – próbálta óvatosan, miközben nyújtózkodva levette az egyik csészét. – Nem lehetne, hogy minden úgy maradjon, ahogy eddig volt?
Az anyós felé fordult, és a tekintete megkeményedett.
– Hozzászoktál? Akkor majd máshoz szoksz. Most már én is itt lakom, én is háziasszony vagyok. Vagy szerinted rám itt semmi szükség?
Olya inkább hallgatott. Veszekedni vele olyan lett volna, mintha az ember a betonfalnak menne neki. Ekkor lépett be a konyhába László Mezei, jókedvűen, kialudva.
– Mama, hogy aludtál? Olya, miért vágsz ilyen képet? Mosolyogj már, hát most aztán igazi nagy család lettünk!
Olya az arcára erőltetett egy mosolyt, aztán szó nélkül kifordult a konyhából. Reggeli nélkül ment el otthonról.
A napok belesimultak a szürke egyformaságba. Olya reggel elindult, este hazacsoszogott, és mindennap egy kicsit idegenebbnek érezte a lakását. A konyhában egyeduralkodó Erzsébet Mezei átrendezte a szekrényeket, beleszólt a takarításba, mindent kritizált. László Mezei a kanapén hevert a telefonjával, néha csak annyira mozdult meg, hogy teát főzzön az anyjának, vagy leüljön mellé megnézni egy újabb beszélgetős műsort.
– László, egyáltalán tervezel munkát keresni? – kérdezte Olya egy este, amikor érezte, hogy teljesen elszakad a cérna.
A férje fel sem pillantott a kijelzőről.
– Miért kellene rohanni? Anyu most érkezett, szüksége van rám. Megígértem, hogy vele maradok. Ha majd megszokja itt, akkor ráérek gondolkodni.
Olya összeszorította az állkapcsát. „Megszokja.” Erzsébet Mezei már annyira „megszokta”, hogy az egész háztartást a saját képmására formálta. A tévé reggeltől estig ordított, az anyós hangosan tereferélt telefonon a barátnőivel, László pedig vidáman beszállt a csevegésbe.
Olya úgy érezte magát, mint egy betolakodó a saját lakásában. Reggel elment, este hazajött – és minden alkalommal olyan volt, mintha láthatatlan falnak ütközne az ajtóban. Erzsébet Mezei udvarias biccentéssel nyugtázta az érkezését, László odavetett egy fél mondatnyi köszönést, ő pedig egyenesen a hálószobába menekült, az egyetlen helyre, ahol még érezhette, hogy maradt valami a sajátjából.
Egyik este, hazaérve, Olya nem találta a laptopját az íróasztalon. Közelebb lépett – az asztalt elhúzták az ablakhoz, az iratokat gondosan egy kupacba gyömöszölték, a gépnek pedig nyoma veszett.
– László, hol a laptopom? – kiáltott ki a folyosóra.
– Á, biztos anya takarított, és elrakta valahova. Kérdezd meg tőle – felelte a férfi, szinte oda se figyelve.
Olya a konyhában talált rá Erzsébet Mezeire. Az asszony valamit kavargatott a lábosban, és jókedvűen dudorászott.
– Erzsébet Mezei, nem látta a laptopomat? Az íróasztalon volt.
– Dehogynem. Elpakoltam a szekrénybe, minek legyen ott középen. Csupa összevisszaság volt körülötte, gondoltam, csinálok egy kis rendet. Ott van, a folyosói szekrény legfelső polcán.
Olya ajka megremegett, de lenyelte a dühöt. Rend. Az ő dolgai közt. Szó nélkül, kérdés nélkül. Előkotorta a laptopot, visszavonult a hálóba, és kulcsra zárta maga mögött az ajtót. Valami nyugtalanító érzés csapott át rajta: mintha valaki átlépett volna egy láthatatlan határvonalat. Azt a vonalat, ahol a bizalom véget ér, és elkezdődik a betolakodás.
Leült az ágy szélére, kinyitotta a gépet, de a tekintete üresen siklott át a képernyőn. A gondolatok kavarogtak, egymásnak csapódtak a fejében. Hogy fordulhatott így fel az élete néhány hét alatt? Hogyan lett a saját lakása olyan tereppé, ahol minden négyzetcentiméterért harcolnia kell?
László Mezei – ugyanaz az ember, akivel évek óta együtt éltek – hirtelen idegenné vált. Már nem kérdezett rá, milyen napja volt Olyának, nem érdeklődött semmi iránt, ami vele kapcsolatos, nem ajánlotta fel a segítségét. Minden figyelme az anyja körül forgott, Olya pedig szemében szinte csak pénzkereső gép és néma mellékszereplő lett.
Megrezdült a telefonja. Üzenet jött egy kollégától. Olya rutinszerűen megnyitotta, elolvasta, válaszolt rá. A munka maradt az egyetlen terep, ahol még érezte, hogy számít. Ott megbecsülték, figyeltek rá, ott még jutott levegő.
Otthon viszont a feszültség egyre sűrűbb, egyre fullasztóbb köddé tömörült körülötte.