– Anyukám, persze, költözz hozzánk örökre, Olya majd repesni fog az örömtől, én meg ott hagyom a munkahelyemet, és veled leszek – mondta a férj.
Az októberi este korán leszálló félhomályba burkolta a várost. Olya kimerülten ért haza, az előszobában lerúgta a cipőjét, és a konyhába ment, ahol már rotyogott a vacsora. László Mezei az asztalnál ült, a telefonját görgette, közben pedig időnként mélyeket sóhajtott. Ezek a sóhajok az utóbbi időben mindennapossá váltak, és Olya már pontosan tudta, mit jelentenek – mindjárt szóba kerül az anyja.
– Ma beszéltem anyával – szólalt meg László, fel sem pillantva a kijelzőről. – Megint panaszkodott: a szomszédok állandóan zajonganak, a lépcsőház koszos, a bolt messze van. Nehéz neki egyedül, érted?
Olya bólintott, miközben hajdinát és fasírtot szedett a tányérokra. Az anyósról szóló beszélgetések egyre gyakrabban kerültek elő, de eddig ez még belefért a szokásos fiúi aggodalomba. Olya nem érzett ebben semmi vészjóslót – az anya idősödik, a fia aggódik, ez rengeteg családban így van.
– Lehet, hogy inkább fogadnunk kellene valakit? – vetette fel Olya, miközben leült vele szemben. – Hetente párszor eljönne, segítene a háztartásban, bevásárolna.
László úgy húzta el a száját, mintha valami illetlent mondott volna.
– Idegenek mászkáljanak a lakásában? Ezt anya sosem viselné el. Ott vannak a holmijai, a saját kis világa. Zavarná, ha valaki idegen turkálna körülötte.
Olya hallgatott. Nem akart vitába bonyolódni, és a dolog sem tűnt még olyan súlyosnak. Csendben ettek tovább, csak a nappaliból beszűrődő tévézaj törte meg a hallgatást. Vacsora után László átült a kanapéra, Olya pedig elmosogatott, közben fejben már a holnapi határidős jelentést rakosgatta össze.
Néhány nappal később a beszélgetés szinte ugyanígy lezajlott. Aztán megint. László egyre gyakrabban hozta szóba az anyját, az ő magányát, az ő nyűgjeit. Olya türelmesen végighallgatta, időnként bedobott valamilyen megoldási javaslatot, de rendre falakba ütközött. Vagy az anyós nem akar idegeneket, vagy túl sokba kerülne, vagy egyszerűen „nem így szokták”.
Aztán elérkezett az az este, amikor minden irányt váltott.
Péntek volt, odakint szitáló eső mosta az utcát, és Olya csak egyetlen dologról álmodott: korán ágyba bújni egy könyvvel, és letörölni magáról az egész hetet. Amikor belépett, László csillogó szemmel várta az ajtóban, mintha valami szenzációs ötlet pattant volna ki a fejéből.
– Oly, eldöntöttem! – jelentette ki diadalmasan, ahogy a felesége belépett. – Anyu hozzánk költözik. Végleg. Én pedig felmondok a munkahelyemen, és itthon leszek vele. Ugye, ugye örülni fogsz?
Olya dermedten húzta le magáról az átázott kabátot. Az a villa, amit az imént még a vacsoránál tartott, ugyanígy kicsúszhatott volna az ujjai közül, ahogy most a táskája esett a földre, ha nem kap utána.
– Ezt most komolyan mondod? – ennyit bírt csak kinyögni, miközben a férje arcát figyelte, valami tréfára utaló mosolyt, egy félrebillent szemöldököt keresve.
– Tök komolyan! – ragyogott László. – Minden részletet átgondoltam. Anya egyedül van, kell neki a segítség. Nem tudok nyugodtan dolgozni, ha közben azon rágódom, hogy ő ott szenved. Itt, velünk minden a helyére kerül. Van elég hely, én meg úgyis itthon leszek, gondját viselem. Te meg napközben dolgozol, neked ez még kényelmes is lesz.
Olya lassan besétált a nappaliba, és lehuppant a kanapé szélére. A gondolatai szétestek, mint egy rosszul összerakott kirakó. Felmondani? Az anyós beköltözik? És mindezt se megbeszélés, se kérdés, csak úgy elé dobva, mint egy kész döntést, amit szépen becsomagoltak „törődés” feliratú papírba.
– Laci, beszéljük ezt át normálisan – szólalt meg végül nyugodt, egyenletes hangon, miközben belül vihar tombolt. – Felmondani a munkahelyeden óriási lépés. Két fizetésből élünk. Ha te kiszállsz, minden rám szakad.
– Na és akkor mi van? – vont vállat László. – Meg fogod oldani. Nem kívánok lehetetlent. Csak egy ideig maradok otthon. Cserébe anya nem lesz magára hagyva.
– És ha inkább keresnénk neki egy gondozót? Vagy egy szociális munkást? – próbált Olya valami köztes megoldást találni, bár belül már kezdett felforrni benne a düh. – Vannak kifejezetten időseknek szóló szolgáltatások.
László arca elkomorult.
– Olya, egyáltalán felfogod, mit mondasz? Ez az én anyám! Nem valami akárki idős néni, akit nyugodt szívvel rábízhatunk idegenekre! Azt hittem, majd mellém állsz, erre te csak a pénzről meg a gondozókról beszélsz!
A hangja egyre feljebb kúszott, és Olya megértette: ebből értelmes vita már nem lesz. László már eldöntötte, mit akar, és bármi ellenvéleményt úgy él meg, mintha elárulnák. Olya ökölbe szorította a kezét, érezte, ahogy a feszültség végigfut a testén. Legszívesebben rákiabált volna, követelte volna, hogy beszéljék meg felnőtt módjára, de végül csak bólintott.
– Rendben. Ha szerinted ez a legjobb megoldás.
László arca felderült, átkarolta a vállát.
– Na látod! Tudtam, hogy érteni fogod. Anya annyira boldog lesz!
Egy hét múlva az anyósa ott állt a lakásajtóban két hatalmas bőrönddel és néhány kartondobozzal. Erzsébet Mezei kifejezetten fürge és életteli benyomást keltett – egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy törékeny, gondozásra szoruló idős asszony. László lelkesen cipelte be a csomagokat, közben percenként rákérdezett, nem fáradt-e el nagyon, kényelmes lesz-e neki a szoba, biztosan jó-e így minden.
Olya udvarias, de hűvös távolságtartással segített pakolni. Belül valami nyomasztóan összeszorult benne, mintha a megszokott életterébe egy idegen, erős akaratú jelenlét furakodott volna be.