— Jógán?! — robbant ki Zsolt Szabó. — Kit érdekel a jógád?! Ha hívlak, egy feleség igenis felveszi a telefont!
— Úgy van — bólintott Katalin Nagy. — Egy feleség. Nem egy házvezetőnő.
— Hogy érted ezt?
— Úgy, hogy nem a szolgálód vagyok. És nem is a rabszolgád. Ha vendégeket hívsz, főzz rájuk te. Vagy rendelj kaját.
— Hülyeségeket beszélsz! — bámult rá döbbenten Zsolt Szabó. — Fogalmam sincs, hogy kell főzni!
— Nekem se volt fogalmam, hogyan kell injekciót beadni. Aztán megtanultam. Te is meg fogod.
— Kati, teljesen elment az eszed?
— Épp ellenkezőleg — elmosolyodott. — Végre észhez tértem.
Zsolt Szabó nézte az asszonyát, és mintha idegent látott volna. Ez a nyugodt, derűs, egyenes tartású nő alig emlékeztetett arra az engedelmes, folyton bocsánatkérő Katalin Nagy-ra, akit addig ismert.
— Már nem szeretsz? — kérdezte tétován.
— Szeretlek — válaszolta nyíltan. — Csak most már kezdem magamat is szeretni.
Egy hónappal később Katalin Nagy kivett egy adag fizetett szabadságot.
— Kati — kezdte reggeli közben Zsolt Szabó —, biztos ezt akarod? Nálunk most őrület van melóban, jó lenne, ha inkább otthon maradnál.
— Már lefoglaltam az utat — felelte nyugodtan Katalin Nagy.
— Utat? Hova?
— Egy panzióba. Csopakra. Két hétre.
— Egyedül?! — elkerekedett Zsolt Szabó szeme.
— Egyedül.
Zsolt Szabó néhány másodpercig csendben maradt.
— És ha beállítanak hozzám a haverok?
— Rendeletsz valamit. Vagy főzöl. Rengeteg recept van a neten.
— De ez így nem normális! Egy rendes feleség ilyet nem csinál!
— Dehogynem — mosolygott Katalin Nagy. — Utánanéztem.
A panzióban másnap reggel Katalin Nagy kilenc óra táján ébredt. Ébresztőóra nélkül. Harminc éve nem történt vele ilyen.
Az ablakon túlról a víz morajlása szűrődött be.
A telefon néma maradt. Előző este kapcsolta ki.
„Mit csinálhat most Zsolt Szabó?” — futott át rajta. Aztán elcsodálkozott: már nem fojtogatta a régi szorongás. Egyszerű, kíváncsi kérdés volt, semmi több.
Bekapcsolta a készüléket. Hét nem fogadott hívás. Négy üzenet.
„Pizzát rendeltem. Egy vagyonba kerül.”
„Mikor jössz már haza?”
Katalin Nagy gondolkodás nélkül ismét kikapcsolta a telefont.
A reggelinél svédasztal várta. Letett a tányérjára egy csokis croissant-t. Olyasmit, amit otthon soha nem vett volna magának — magára valahogy sosem költött.
A szomszéd asztalnál egy vele egykorú nő ült, könyvet lapozgatott, miközben a kávéját kortyolgatta.
— Jó a könyv? — szólította meg Katalin Nagy.
— Remek! — mosolygott vissza a nő. — Egy nőről szól, aki ötvenéves korában elhatározza, hogy felforgatja az életét, és végre úgy él, ahogy neki jó.
— És sikerül neki?
— Még a felénél tartok. De szerintem igen.
Katalin Nagy vett magának egy kávét. Igazi, erős, frissen főzött kávét. Otthon mindig az instant mellett döntött — olcsóbb, gyorsabb, kevesebb macera.
Reggeli után lesétált a partra. Lehuppant egy napágyra, hátradőlt, behunyta a szemét.
„Mi lenne, ha nem mennék vissza?” — villant belé hirtelen.
A gondolat szinte megütötte. Rémisztő volt, és közben… vonzó.
Tudta persze, hogy vissza fog menni. Ott a munkája, a lakásuk, a megszokott élete. Most először viszont világosan látta: elméletben bármikor dönthetne úgy is, hogy nem megy. Nem kötelező.
Amikor hazatért, lebarnulva, kipihenten, új frizurával lépett be az ajtón.
Zsolt Szabó a folyosón várta.
— Végre! Nagyon hiányoztál!
Magához ölelte, és Katalin Nagy nem taszította el. De már nem simult hozzá úgy, mint régen, nem oldódott fel benne.
— Hogy vagy? — érdeklődött Katalin Nagy.
— Megvagyok. Bár lefogytam. Két hétig pizzán éltem.
— A borscsot meg sem próbáltad?
— Hogy a fenébe főztem volna borscsot?! — háborodott fel.
— Pont úgy, ahogy én harminc éve. Elolvastam a receptet, aztán nekiálltam.
Katalin Nagy kiment a konyhába. A mosogatót elárasztotta a szennyes edény, az asztalon üres pizzásdobozok tornyosultak.
— Zsolt Szabó — szólalt meg higgadtan —, holnap megyek dolgozni. Holnapután pedig jógázni. Kedden és csütörtökön. Minden héten.
— De…
— Nincs „de”. Ez az idő az enyém.
Zsolt Szabó ránézett, és érezte: valami végérvényesen elmozdult a helyéről. Ez a nő többé nem fog ugrani az első csettintésre. Nem fog bocsánatot kérni azért, mert élni szeretne.
— És a vacsora? — kérdezte tanácstalanul.
— Megfőzzük közösen — mosolygott rá Katalin Nagy. — Vagy felváltva. Ahogy a felnőttek szokták.
Töltött magának egy csésze teát, leült, és várakozó tekintettel a férjére nézett.
— Na, akkor belevágunk a főzésbe? Vagy maradsz örökre a pizzánál?
Zsolt Szabó nagy levegőt vett, majd kifújta.
— Belevágunk… azt hiszem.
— Rendben — bólintott Katalin Nagy. — Akkor kezdjük a borsccsal.