— Jógán — ismételte higgadtan.
Viktor mintha nem is a feleségét látná maga előtt, csak tátogott egy darabig, aztán kitört belőle:
— Jógán?! Hogy jutott ez egyáltalán eszedbe? A vendégek itt ülnek éhesen, te meg a lábadat tekergeted valami idétlen tanfolyamon!
— A vendégek a te vendégeid — felelte csendesen Galina, aki most már maga is meglepődött a hangja nyugalmán. — Te hívtad meg őket. Tudtad, hogy kedden órám van.
— Miféle órád, Gál?! — Viktor a homlokára csapott. — Te vagy a feleségem! A háziasszony! A ház dolga a tiéd, nem a jóga! Mit gondol majd Ibolya Molnár? Hogy nálunk nincs rend a családban? Hogy a feleségem félmeztelenül fetreng valami matracon?!
— Teljesen felöltözve voltunk — válaszolta Galina. — És csak a légzésünkre figyeltünk.
— A légzésetekre! — gúnyolódott Viktor. — Ahelyett, hogy az uradra figyelnél! Tényleg nem szégyelled magad?
Érezte, hogy régi reflexként már emelné is a kezét, hogy elnézést kérjen, mentegetőzzön, megígérje, hogy többet nem fordul elő. De most valamiért nem mozdult. Mintha a karjai ólomból lettek volna.
Levette a kabátját, lassan felakasztotta a fogasra, és csak utána szólalt meg:
— Fáradt vagyok, Zsolt. Egész nap talpon. Aztán itthon is. És most végre találtam valamit, ami egy kicsit nekem is jó. Egy órát. Hetente egyszer.
— Hetente egyszer?! — visszhangozta a férje. — Hát nem érted? A család az első! Neked nincs időd ilyen hülyeségekre! Harminc éve élsz velem, és most jut eszedbe, hogy „magaddal is foglalkozni akarsz”? Mégis honnan vetted ezeket a marhaságokat?
— A kórházból — felelte. — Ott ajánlották.
Viktor lesújtó pillantást vetett rá, aztán legyintett.
— Persze. Ott az a Mira Simon is. Mindig is rossz hatással volt rád. Ötven fölött jártok, és eszetekbe jut, hogy lázadjatok. Inkább unokákkal kéne foglalkoznotok, nem jógaórákkal.
— Nincsenek unokáink — jegyezte meg Galina csendben. — A fiunk külföldön él. Nem tőlem kérdezted meg, mielőtt elengedted.
— Ez most hogy jön ide? — Viktor arca eltorzult. — Most én vagyok a hibás, hogy külföldre ment dolgozni? Én akartam a legjobbat neki! Minden pénzt ráköltöttem! Forintot forint után hordtam haza, hogy legyen jövője!
Galina bólintott.
— Tudom. Csak… akkor sem miattam ment el. És nem miattam nincsenek itt az unokák.
Pillanatnyi csönd állt be. Viktor lélegzete szaggatott lett.
— Szóval most én vagyok a hibás mindenért, ugye? — kérdezte halkan, de a hangjában fenyegetés lappangott. — A hálátlan feleségem szerint én rontottam el az életed. Én gátollak. Én akadályozlak abban, hogy… mit is? Hogy gyertyát gyújts a szőnyegen, meg nyögj a plafon felé nézve?
— Nem gyújtunk gyertyát — mondta Galina. — Csak csendben vagyunk.
A „csend” szóra különösen ráharapott.
— Csendben, mi? Itthon is csend volt. A vendégek miatt, akik üres gyomorral mentek haza. És mindenki azt fogja beszélni, hogy a feleségem megbolondult. Hogy Katalin Nagy már nem is főz, nem is fogadja a rokonokat, csak a saját fejével van elfoglalva.
Galina felnézett rá.
— Talán itt az ideje, hogy egy kicsit a saját fejemmel is foglalkozzak — mondta halkan. — Harminc éve mással törődöm.
Viktor odalépett hozzá, most már szinte súgtában beszélt, de a hangja kemény volt, mint a kő.
— Ezt még egyszer mondd a szemembe.
Megismételte, lassan, tagoltan:
— Harminc éve mással törődöm. Most szeretnék magammal is.
Hosszú másodpercekig nézték egymást. A férfi arca elvörösödött, ajka megremegett, aztán megfordult, bevágta maga mögött a konyhaajtót, és csak annyit vetett oda:
— Csinálj, amit akarsz. De ne számíts rám.
Galina ott maradt az előszobában. A kabátja ujjáról egy vízcsepp a padlóra csöppent — és csak ekkor vette észre, hogy az eső is eleredt odakint, vagy talán már régen esik.
Leült egy székre. Nem sírt. Valahogy nem maradt ereje hozzá.
„Harminc éve mással törődöm” — ismételte magában. Meglepte, mennyire igaz ez a mondat. Anyjával. A férjével. A fiával. A betegekkel. A kollégákkal. A rokonaival. Mindenkivel. Csak saját magával nem.
Aznap este nem melegített vacsorát. Nem magyarázkodott. Nem próbált békíteni. Bement a szobába, elvette az éjjeliszekrényről a kis jegyzetfüzetét, amit még régen, a nővérképző alatt használt, leült az asztalhoz, és felírt az első oldalra három szót:
„Jóga. Kedd. Este.”
Sokáig nézte a sorokat, mintha nem is az ő keze írta volna.
A következő kedden már nem titokban ment. Aznap nem hazudta, hogy túlórázik. Csak csendesen mondta reggel:
— Ma este megint jógára megyek.
Viktor az újságja fölött morgott valamit, amit nem lehetett érteni, de nem állította meg, nem tiltakozott. Ez már maga volt a csoda.
Galina pedig azon kapta magát, hogy először lép ki úgy a lakásból, mint valaki, aki nemcsak rohan, nemcsak kötelességet teljesít, hanem valamiért önmagáért is megy valahova.
A lépcsőházban elmosolyodott.
Nem sokat, csak egészen halványan. De ez a mosoly már az övé volt.