A családra!
Katalin Nagy a szék szélére ereszkedett. Egyetlen gondolat járt a fejében: bárcsak levehetné már azt az átkozott cipőt. Lábai lüktettek a tizenkét órás műszak után, és erre jött még három óra főzőcskézés…
– Katalin néni, nincs több kenyér? – kérdezte az unokaöccs, fel sem pillantva a tányérjából.
– Dehogynem, mindjárt hozok. – Fölállt, kiment a konyhába kenyérért.
– És savanyú uborkát is hozzál! – kiáltott utána Ibolya Molnár. – Láttam a hűtőben!
– Meg mustárt is! – vetette közbe Zsolt Szabó. – Mustár nélkül a szalonna nem az igazi!
Katalin csak járt-kelt az asztal és a konyha között. Amit kértek, mindent odarakott eléjük. Egyetlen „köszönöm” sem hangzott el. Magától értetődő volt: az asszony kiszolgál.
Az asztalnál a gyerekek kerültek szóba, a munkahelyi gondok, az élelmiszerárak. Katalint senki nem kérdezte meg, hogy van. Ő csupán díszlet volt, háttérzaj. Valami félig láthatatlan kisegítő.
– Emlékszel, Zsolti – nevetett Ibolya Molnár –, milyen jókat ettünk gyerekkorunkban nagymamánál? Olyan isteni dolgokat csinált!
– Hogyne emlékeznék, szép idők voltak – bólogatott Zsolt Szabó. – Nem olyanok, mint a mostaniak.
– Egyébként – fordult Katalinhoz az asszony – te, Katalin, semmit sem változtál: csendben vagy, alig lehet észrevenni, hogy itt vagy. Zsoltinak nagy szerencséje van! Az ilyen rendes, házias feleség aranyat ér.
Katalin erőltetett mosolyt próbált az arcára varázsolni. Belül viszont görcsbe rándult valami. „Csendes, észrevétlen.” Ennyit számít.
Éjjel egy körül végre szedelőzködni kezdtek a vendégek. Hosszú búcsúzkodás, ölelgetés, üres ígérgetés, hogy „tartsuk a kapcsolatot, ne veszítsük el egymást”.
– Köszönjük a vacsorát! – kiáltotta kifelé menet Ibolya lánya. – Nagyon finom volt!
– Katalin, ügyes voltál! – Ibolya puszit nyomott az arcára. – Zsolti, becsüld meg a feleséged!
Becsukódott mögöttük az ajtó. Zsolt Szabó elégedetten nyújtózott, megropogtatta a hátát:
– Na, ez jól sikerült. Régen volt már, hogy így összegyűlt a família.
Katalin szó nélkül kezdte összeszedni a piszkos edényeket. Tányérok, poharak, tálak – a mosatlan edények hegyekben tornyosultak.
– Zsolt… – szólalt meg óvatosan. – Segítenél egy kicsit?
– Micsoda? – már vetkőzött befelé a szobába. – Ja, a mosogatásra gondolsz. Ugyan, azt pikk-pakk elintézed. Én kész vagyok, nagyon fáradt vagyok. Holnap is korán kelek.
– Én is fáradt vagyok. Nekem is korán kell mennem.
– Kati, ne csináld már. Az én munkám felelősségteljes. Neked meg igazán nem lehet akadály az a pár tányér.
Ott maradt a konyhában, kezében a zsírtól csillogó serpenyővel. A könnyei hangtalanul potyogtak.
„Pár tányér.” Tizenkét óra a kórházban. Egy ember életét mentette meg. Utána három óra főzés idegeneknek. Most meg hajnal kettőig mosogatás.
„Ugyan, pár tányér.”
Reggel Zsolt munkába indult, még el sem köszönt rendesen. Katalin úgy utazott a kórház felé, mintha álomban lenne. A buszon elszundított, és túlment a saját megállóján.
– Katalin Nagy, jól érzi magát? – kérdezte egyik kolléganője, Mira Simon. – Nem tűnik valami frissnek.
– Semmi gond – füllentette. – Csak nem sokat aludtam az éjjel.
– Vendégek voltak?
– Igen. A férjem rokonai jöttek át.
– Aha – bólintott együtt érzően Mira. – Ismerem ezeket a „családi” összejöveteleket. A feleség szakad meg, a többiek meg pihennek és szórakoznak.
Az egész napot mintha automata üzemmódban csinálta volna végig. Injekciók, infúziók, vérnyomásmérések – mint egy gép, lélek nélkül.
– Katalin Nagy – szólította meg később László Kocsis doktor –, eljön holnap a szemináriumra? A stroke utáni rehabilitáció új módszereiről lesz szó.
– Miféle szeminárium?
– Holnap este hatkor lesz, itt a közelben, az orvosi központban. Ingyenes továbbképzés, hivatalos igazolást is adnak róla.
– Nem tudom… – Katalin szeme előtt megjelent a lakás, a férje, ahogy majd várja a vacsorát. – Valószínűleg nem fogok tudni elmenni.
– Kár. Jó előadások ígérkeznek. Meg hát néha muszáj kiszállni abból a mókuskerékből, amiben élünk.
Este vacsora közben Zsolt a szokásosnál is beszédesebb lett:
– Ibolya hívott. Megköszönte a tegnap estét. Azt mondta, szuperül főzöl.
– Tényleg ezt mondta? – Katalin lélektelenül tologatta a salátát a tányérján.
– Aha. Azt is hozzátette, hogy nagy szerencsém van veled. – Elégedett mosoly ült ki az arcára. – Ráhagytam, hogy igaza van.
– Zsolt… – szólalt meg hirtelen. – Holnap szeminárium lesz az orvosi központban. Elmehetnék rá?
– Miféle szeminárium?
– Új kezelési módszerekről lesz szó. Igazolást adnak, beszámít a továbbképzésbe.
– És a vacsorát akkor ki csinálja meg? – ráncolta össze a homlokát.
– Egyszer te is megfőzhetnéd.