— Hol csavarogsz már? A rokonaim vendégségben vannak, várják a vacsorát! — ordított a férje a telefonba.
Katalin Nagy fél hét felé lépett ki a kórház kapuján. Lábai ólomsúlyúnak tűntek, a feje kongott az ürességtől. Egy huzamban letolt tizenkét órás műszak. Egy cukorbeteg beteg kómába esett, intenzívre került, az egész napja ráment.
Elvánszorgott a buszmegállóig, lehuppant a padra, és lehunyta a szemét. Csak egy percre. Csak egy leheletnyi csendre.
Ekkor megcsörrent a telefon.
— Halló?
— Hol a fenében kóricálsz?! — üvöltötte Zsolt Szabó olyan hangerővel, hogy Katalinnak el kellett húznia a készüléket a fülétől.
— Zsolt, most jöttem ki a kórházból.
— Nem érdekel! A rokonaim itt vannak vendégségben, vacsorára várnak! Mikor érsz már haza?!
— Milyen rokonok? — Katalin értetlenül pislogott. — Erről egy szót sem szóltál.
— Minek mondjam? Te vagy a feleség, nem? Ha jönnek az emberek, fogadni kell őket! Ibolya Molnár Mezőkövesdről, a lányával! Meg az unokaöcs, Bálint Major! Kifejezetten hozzánk utaztak!
— Zsolt, én erről tényleg semmit nem tudtam.
— Persze, nem tudtad! Nálad mindig ez a lemez — nem tudtad, nem értél rá, nem sikerült! — fújta zihálva. — Már két órája itt ülnek! Éhesek! Az asztal meg kong az ürességtől!
— Zsolt, esetleg te is…?
— Én mit?! — bömbölte. — Nő lennék talán, hogy a konyhában sündörögjek? Te vagy az asszony a háznál! A háztartás, a vendéglátás, a főzés a te reszortod! Nem az, hogy éjfélig a kórházban csellengsz!
— Nem csellengek. Dolgozom. Majdnem meghalt egy betegünk.
— A betegeid hidegen hagynak! A család az első! Azonnal gyere haza, és csinálj vacsorát!
Rácsapta a telefont.
Katalin csak ült és bámulta a kijelzőt. „A hívás befejeződött.” Ennyi volt odaírva. Huszonkét év házasság egy ilyen mondatban sűrűsödött össze.
A busz tizenöt perc múlva gördült be. Hazafelé azon járt az esze, mi az, amit villámgyorsan meg tudna főzni. Otthon valószínűleg még krumpli sincs. Megint bolt, megint cipekedés, megint ott állni a tűzhely előtt.
Ők meg addig a nappaliban terpeszkednek — Zsolt, Ibolya néni, a lánya… hogy is hívják? Léna? Ica? Mindegy. Ülnek, sopánkodnak, csicseregnek arról, micsoda csapnivaló feleség ő.
— El se hinnétek — magyarázza nyilván Zsolt —, neki a munkája mindig fontosabb, mint a család!
Ibolya néni meg csak ingatja a fejét:
— Jaj, Zsoltikám, az asszonynak tudnia kell, hol a helye…
Katalin belépett a lakásba, és már az előszobában kihallatszott hozzá a nappali vidám zsivaja. Jóllakott, elégedett nevetések. Úgy tűnt, Zsolt már remekül elszórakoztatta a társaságot a „nyomtalanul felszívódott” feleségről szóló tréfáival.
— Na, megjött Kati! — kiáltotta. — Végre!
Katalin belépett a szobába. A kanapén valóban mindenkinek megvolt a maga helye. Ibolya Molnár — testes asszony rikító ruhában. Mellette egy harminc körüli nő — nyilván a lánya. A sarokban egy fiú a telefonját nyomkodta — az unokaöcs.
— Ó, Katalin! — Ibolya néni felpattant a kanapéról. — Hogy lefogytál! Ki vagy merülve teljesen, szegénykém!
— Jó estét kívánok — szaladt ki Katalin száján. — Bocsánat, hogy ennyit késtem.
— Ugyan, ugyan! — legyintett a néni. — Megértjük. Ilyen a munka. Na de most már itthon vagy! Zsolt mesélte, milyen mesés pitéket tudsz sütni!
Katalin a férjére pillantott. Az karosszékben terpeszkedett, önelégült mosollyal a szája sarkában.
— Kati — szólalt meg bársonyos hangon —, megterítenél? Az emberek egész nap úton voltak, kopog a szemük az éhségtől.
— Persze — felelte.
És kiment a konyhába vacsorát készíteni olyan vendégeknek, akiket aznap este látott életében először.
Fél tizenkettőre tette az asztalra az utolsó fogást: sült krumplit szalonnával. Olyat, amilyet Zsolt szeretett. Vagy mégsem — talán Bálint kérte. Vagy inkább Ibolya néni?
Az arcok időközben összemosódtak benne egyetlen éhes, követelőző, elégedett masszává.
— Katalin, végre! — csattintotta össze a tenyerét Ibolya néni. — Azt hittük, itt pusztulunk éhen!
— Elnézést — motyogta Katalin. — Elhúzódott egy kicsit.
— Semmi vész! — legyintett a néni lánya. — Most aztán lesz mit enni bőven!
Zsolt jókedvűen töltögette a vodkát:
— Na, igyunk az együttlétre! A családra!