– Hogyhogy ilyen időben kint volt? – kérdezte.
– Lefekvés előtt akartam tenni egy kis sétát. Úgy gondoltam, a hóvihar nem lesz ennyire erős. Aztán… minden összekeveredett, elvesztettem a tájékozódást…
Ferenc elhallgatott, lehajtotta a fejét. Kinga látta rajta, hogy alig bír küzdeni a rátelepedő gyengeséggel.
– Most már mindegy, a lényeg, hogy életben van. Pihenjen. Reggel aztán segítek hazajutni.
Kinga a nappaliban vetett neki ágyat a kanapén. Ferenc, a megpróbáltatásoktól teljesen kimerülten, szinte azonnal álomba zuhant. Kinga még sokáig ott maradt a kandalló mellett, hallgatta, ahogy odakint süvít tovább a szél. Az ismeretlen vendég járt a fejében, a szomorúságot tükröző tekintete, és az, mi sodorhatta ide, ebbe az elfeledett hegyi faluba.
Reggelre elcsendesedett a vihar. A nap félénken tört át a felhők fátylán, és puha fénnyel vonta be a hóval fedett hegycsúcsokat. Ferenc akkor ébredt, amikor Kinga már a reggelit készítette. Láthatóan sokkal jobban festett, mint előző este.
– Köszönöm, Kinga. Maga nélkül talán nem is élnék már – mondta, miközben leült az asztalhoz.
– Ne fújja ezt ekkorára. Maga is megtette volna értem – felelte.
Csendben ettek, csak néha váltottak néhány rövid szót. Kinga érezte, hogy Ferencnek nincs kedve beszélgetni; elmerült a saját gondolataiban, és ő nem akarta ebből kizökkenteni.
Reggeli után Kinga segített neki összeszedni a holmiját. Adott rá meleg ruhát, aztán kikísérte az ajtóhoz.
– Vigyázzon magára – mondta, amikor már a küszöbön állt.
– Igyekezni fogok – válaszolta Ferenc, s halványan elmosolyodott.
Kinga az ajtóból nézte, ahogy a férfi a behavazott ösvényen végigballag, és lassan eltűnik az erdő felé. Valahol mélyen tudta, hogy ez az ember nyomot hagy majd az életében.
Napok teltek el. Kinga nem találkozott Ferenccel, de egyre gyakrabban gondolt rá. Próbálta elképzelni, miről írhat, milyen történetek születnek a fejében. Szerette volna jobban megismerni, ráérezni, mi rejlik a szomorú tekintet mögött.