Egyik este, miközben Kinga a kandalló mellett ült és olvasott, ismét kopogás hallatszott az ajtó felől. Az ajtóban Ferenc állt. A kezében egy kisebb csomagot tartott, szalaggal átkötve.
– Kinga, azért jöttem, hogy még egyszer megköszönjem mindent – mondta, és átnyújtotta neki a csomagot.
Kinga átvette, lassan kibontotta a szalagot. Odabent egy bőrkötéses könyv lapult. A borítón arany betűkkel díszelgett a cím: „A váratlan vendég”.
– Ez… a maga könyve? – kérdezte Kinga, hitetlenkedve nézve Ferencet.
– Igen. Befejeztem. És azt szeretném, ha maga olvasná el először.
Kinga felütötte a könyvet, és belemerült az első sorokba. Pár bekezdés után már tudta, hogy nem egyszerűen egy regény van a kezében. Inkább gyónás. Vallomás egy emberről, aki elvesztette a hitét önmagában, a szerelemben, az életben. Történet arról, hogyan fordulhat fel fenekestül minden egyetlen véletlen találkozás miatt.
Egész éjjel olvasta, megállás nélkül. Ferenc mondatai egyenesen a szívéig hatoltak, és felkavarták a lelke legmélyebb rétegeit. A főhős alakjában egyre tisztábban felismerte magát Ferencet: az ő sebzettségét, magányát, a benne pislákoló reményt.
Mire Kinga az utolsó oldal végére ért, a hajnal első fényei már átszűrődtek az ablakon. Becsukta a könyvet, és Ferenc felé fordult. A férfi a kanapén ült, figyelte minden rezdülését.
– Ez… lenyűgöző – szólalt meg Kinga, alig találva a megfelelő szavakat. – Maga… maga igazi író.
Ferenc elmosolyodott.
– Örülök, ha így hatott magára.
– De… miért pont ezt a történetet írta meg?
– Mert ez igaz. Mert maga felforgatta az életemet, Kinga. Visszaadta a hitemet önmagamban, a jóban, abban, hogy a leghidegebb viharban is rá lehet találni a melegségre és a megértésre.
Kinga a szemébe nézett. Már nyoma sem volt bennük annak a régi szomorúságnak és fáradtságnak. Most remény és hála fénylett bennük.
– Hiszen én nem tettem semmit – suttogta. – Csak kinyitottam az ajtót.