A vendégek hangja beleveszett a dübörgésbe. Edina Fekete a fülére tapasztotta a tenyerét, Kornél Takács fintorgott. Kristóf Hegyi elhúzódott a hangfal mellől. Vivien Váradi lesütött szemmel ült, nyilvánvalóan rosszul érezte magát amiatt, hogy elszólta magát az anyjának az évfordulóról.
Anna Tisza odalépett a hangfalhoz, és kinyújtotta a kezét, hogy kikapcsolja a zenét. Rozália Lakatos villámgyorsan a csuklójára szorította az ujjait.
– Ne merd! – rikoltotta. – Megmondtam, az ünneplés úgy lesz, ahogy én akarom!
A szeme furcsán, betegesen csillogott, az arca lázasan kipirult. Az alkoholszag most már egészen fojtogató volt. Anna Tisza ekkor értette meg, hogy az anyósa már eleve ittasan érkezett.
– Rozália, engedjen el, kérem – mondta higgadtan Anna.
– Nem engedlek! – szorította még erősebben az ujjait az anyós. – Már azt hiszed, te vagy itt az úr! De ez az én fiam lakása! Itt én vagyok a főnök!
Milán Molnár végre felállt az asztaltól, de megtorpant, tanácstalanul, hogy mit tegyen. Vivien a kezébe temette az arcát. Kristóf az ablak felé fordult, mintha semmi köze nem lenne az egészhez.
Anna egy hirtelen mozdulattal kirántotta a kezét a szorításból. Rozália megingott, és egy szék támlájába kapaszkodott bele.
– Anya, elég – szólalt meg halkan Milán.
– Hogyhogy elég?! – üvöltött fel az anyós. – Te mégis kinek az oldalán állsz? Én vagyok az anyád! Én hordtalak ki, én neveltelek fel! És ez… ez a kis törtető majd itt dirigál nekem?!
Anna mély levegőt vett. Belül tombolt, de az arcán semmi nem látszott. Odament a hangfalhoz, leállította a zenét, és kihúzta belőle Rozália pendrive-ját. Aztán a vendégek felé fordult.
– A mai ünneplésnek vége – jelentette ki egyenletes hangon. – Aki énekelni jött, most hazamehet.
Sírboltcsend zuhant a szobára. Csak a falon ketyegő óra adott ki egy tompa hangot. A vendégek mozdulatlanul álltak, a poharak félig a levegőben maradtak.
Rozália pár másodpercig tátott szájjal meredt Annára. Aztán az arca eltorzult a dühtől.
– Te… te hogy merészeled?! – hörögte. – Ki akarsz tenni engem?! A saját férjed édesanyját?!
– Megkérek mindenkit, aki nem tudja tiszteletben tartani az otthonomat és a döntéseimet, hogy menjen el a lakásomból – válaszolta Anna nyugodtan.
Az anyós valami artikulálatlan visítást hallatott, felkapta a táskáját, és imbolygó léptekkel az ajtó felé indult.
– Milán! – üvöltötte. – Hallod, hogy beszél velem?! Hagyni fogod, hogy ez a dög kirúgja a saját anyádat?!
Milán felegyenesedett, de Anna halkan odaszólt:
– Hadd menjen.
A férfi ránézett a feleségére, aztán az anyjára. Az arcáról leolvasható volt, micsoda gyötrődésben őrlődik.
– Anya, nem viselkedtél rendesen. Annának igaza van.
– Mi?! – Rozália még jobban megingott. – Te… te mellé állsz?!
– A feleségem mellett állok – mondta ezúttal határozottan Milán.
Az anyós szinte levegő után kapkodott a felháborodástól. Az ajtófélfába kapaszkodott, nehogy összecsukljon.
– Rendben – sziszegte. – Rendben. Ezt a napot még sokáig emlegetni fogjátok. Amikor majd segítségért rimánkodtok, amikor térden állva könyörögtök, hogy jöjjek vissza – én nagyon is pontosan fel fogom idézni, ahogy kidobtatok!
Kirohant a lépcsőházba. Az ajtó hatalmas csattanással csukódott be mögötte.
Pár másodpercig senki nem szólalt meg. Végül Boglárka László halkan kiszisszent:
– A francba…
Vivien felállt, és odalépett Annához.
– Ne haragudj. Én mondtam el neki az évfordulót. Azt hittem, legfeljebb felhív, és úgy gratulál. Nem gondoltam, hogy idejön.
– Nincs miért bocsánatot kérned – Anna átölelte. – Nem te tehetsz róla.
Edina felemelte a poharát:
– Na, most végre tényleg a te szabályaid szerint mennek a dolgok – súgta.
Anna azon az estén először engedte meg magának, hogy elmosolyodjon. Visszatette a saját pendrive-ját a hangfalba, és újra elindította a zenét. Halk jazz szivárgott szét a szobában.
– Folytassuk? – kérdezte.
A vendégek tapsolni kezdtek. A feszültség lassan feloldódott, a beszélgetések újraéledtek, megint felcsattant a nevetés. Milán odalépett Annához, átkarolta.
– Sajnálom – mormolta halkan. – Már az elején melléd kellett volna állnom.
– A lényeg, hogy végül megtetted – felelte Anna.
Visszaültek az asztalhoz. Kristóf mindenkinek újratöltött, Kornél pedig koccintásra emelte a poharát:
– Annára! Arra, hogy ki mer állni saját magáért! És Milánra, aki végre felnőtt a feladathoz!
Mindenki ivott. Anna érezte, ahogy lassan elengedi a testéből az addig benne feszülő görcsöt. Végignézett az asztalon, a barátain, a férjén. Pont így képzelte el ezt az estét. Talán egy kisebb földrengés rázta meg, de ettől csak még biztosabbnak érezte magát.
Mire az utolsó vendég is elment, már jócskán elmúlt éjfél. Anna és Milán kettesben maradtak. Szótlanul szedték le az asztalt, mosták el az edényeket, pakolták el a maradék ételeket.
– Holnap hívni fog – szólalt meg Milán, miközben egy tányért törölgetett. – És el fogja várni, hogy bocsánatot kérj.
– Nem fog kapni – felelte nyugodtan Anna.
– Tudom. És nem foglak rábeszélni. Elegem van. Elegem abból, hogy azt hiszi, neki mindent szabad.
Anna megállt, és a férjére nézett.
– Tényleg így gondolod?
– Tényleg – bólintott. – Ma este jöttem rá, hogy ha nem állok ki melletted, előbb-utóbb elveszítelek. És én nem akarom, hogy ez megtörténjen.