Milán meghökkenve fordult Anna Tisza felé, az arca megnyúlt.
– Mégis ki az? – kérdezte hitetlenkedve.
– Fogalmam sincs. Elvileg mindenki itt van már.
Pedig Anna Tisza nagyon is sejtette. A csengés hangjából. Abból, ahogy ettől a gyomra jeges görcsbe rándult.
Milán elindult ajtót nyitni. Anna Tisza már az előszobából behallatszó rikácsoló hangból megértette, hogy igaza volt: belül minden még jobban összeszorult.
– Milánkám! Kisfiam! Azt hitted, kihagyok egy ilyen napot? A fiacskám évfordulóját?!
Rozália Lakatos. Az anyósa.
Anna Tisza mozdulatlanul állt a kezében tartott borospohárral. Direkt nem hívták meg. Az utolsó botrány óta, amit Milán születésnapján rendezett: akkor Rozália a részegségig ivott, majd jelenetet csinált, Annát hibáztatva, hogy „pocsékul főz” és „fogalma sincs, hogyan kell vendéget fogadni”. Anna elhatározta, hogy jobb lesz nélküle. Az anyósa különös tehetséggel fordított át bármilyen ünnepet ripacskodó cirkusszá, bármilyen barátságos légkört feszült, idegőrlő rémálommá.
Rozália Lakatos óriási szatyrokkal viharzott be a lakásba. Rikitó, flitteres, tűzpiros ruhát viselt, nehéz, túlzó sminkkel és hatalmas tupírral, mintha egyenesen a nyolcvanas évekből lépett volna elő. Olcsó parfümje keveredett a rajta érződő alkohol szagával: már érkezéskor kapatos volt.
– Na, mi az, temetkezési vállalkozót játszotok itt? – harsogta, miközben bevonult a nappaliba és végigmérte a társaságot. – Úgy ültök, mintha virrasztáson lennétek! Hol a jókedv? Hol vannak a dalok?
A vendégek egymásra pillantottak. Vivien Váradi zavartan lesütötte a szemét.
Rozália nagy csattanással a földre tette a szatyrokat, majd előkotort belőlük néhány üveg vodkát, konyakot és olcsó bort.
– Na tessék! Ez AZ ital! Nem ez a savanyú egérpezsgő, amit ti isztok! Egy rendes férfi vodkát iszik, nem ezt a löttyöt! – jelentette ki fennhangon, aztán végigpásztázta tekintetével az asztalt. – Ez meg miféle kaja? Kinek készült? Galamboknak? Hol a rendes kaja? Hol a hús? A krumpli? Csak ezek a csicsás kis bisz-baszok!
Anna Tisza olyan erősen szorította ökölbe a kezét, hogy a körmei belevájtak a tenyerébe. Érezte, ahogy a vér az arcába tolul, a nyaka piros foltokkal pettyeződik. Mégis lenyelte a dühét. Most nem. Nem a vendégek előtt. Nem fogja szétverni az estét.
– Jó estét, Rozália néni. Ma nem számítottunk magára – szólalt meg végül, a hangja higgadtan csengett, bár egy alig észrevehető remegés átszűrődött rajta.
– Nem számítottatok rám? – szisszent fel az anyós, terpeszben megállva, csípőre tett kézzel. – Hogyhogy nem számítottatok? A fiam évfordulója van! Az egyetlen gyerekemé! Talán nem vagyok rokonság? Idegen vagyok talán? Én szültem, én neveltem fel, én állítottam talpra, és most már nem számítok?
– Anya, kérlek… – kezdte halkan Milán, de Rozália legyintett, mintha egy legyet hessegetne el.
– Fogd be! Már rég a szoknyája alá bújtál! Teljesen kimosta az agyad!
Odaügetett a hangszóróhoz, ahonnan halk zene szólt, megállt, és egy pillanatig figyelte. Az arca eltorzult, mintha valami visszataszítót hallana.
– Ez meg miféle halotti sirató? Mi ez egyáltalán? Ez nem ünnep, hanem temetés! Ki hallgat ilyesmit? Tegyél már be valami normális zenét, Milán! Akár Pugacsovát, akár Kirkorovot! Azok az igazi dalok, nem ez a… ez a nyavalygás!
– Anya, ezt Anna válogatta. Mi szeretjük.
– Szeretitek? – Rozália felröhögött. – Teljesen elment az eszetek, fiatalok! Temetésre való zenére ünnepeltek.
Anna felállt az asztaltól, összeszedi minden erejét, és nyugodtan, kimérten szólalt meg:
– Rozália néni, ez az én zeném. Kifejezetten erre az estére állítottam össze. Minden számot külön választottam ki. A hangulat sem véletlen. Ez a mi ünnepünk, és mi így szerettük volna megélni.
Az anyósa lassan felé fordult, és úgy nézett rá, mint egy üres székre, valamire, ami nem számít, ami lényegtelen.
– A te zenéd? – kérdezte, majd harsány, kellemetlen kacajban tört ki. – Kislányom, fogalmad sincs róla, mi az, hogy igazi buli! Azt jelenti: jókedv, éneklés, tánc! Nem ez a… – undorodva intett a hangszóró felé. – Nem ez a nyûglődés!
– Anya, Annának igaza van. Nekünk tetszik ez a zene – próbálkozott Milán, de a hangjából hiányzott az erő.
– Tetszik? – meresztette rá a szemét Rozália. – Teljesen meghibbantatok! Én a korodban tudtam, mi az élet! Énekeltünk, táncoltunk, élveztük minden percét! Ti meg itt ültök, mint a kriptalakók!
Határozott léptekkel odament a hangszóróhoz, és Anna rögtön tudta, mi következik. Előrelépett, mintha útját akarná állni, de elkésett. Rozália egyetlen határozott mozdulattal kirántotta Anna pendrive-ját, és már dugta is be a sajátját. Egy pillanattal később harsány, éles hangon bömbölni kezdett a régi szovjet tánczene, a hangerő a maximumra volt felcsavarva.
– Na, EZ az! – üvöltötte Rozália Lakatos, túlkiabálva a zenét. – Ilyen dalokra lehet élni! Ez az, ami számít igazán!
A vendégek hangja elveszett a dübörgésben.