Anna Tisza a konyhaasztalnál ült, előtte egy csésze kávé és egy papírlap, amelyen részletesen feljegyezte az egész esti készülődés minden pontját. Holnap lesz Milán Molnárral a házassági évfordulójuk. Öt éve vannak együtt. Nem kerek szám, mégis jelentős. Valami különlegeset szeretett volna, de semmi teátrálisat. Inkább egy meghitt, baráti hangulatú estét a legközelebbi emberekkel.
Eszébe jutott az esküvőjük. Egy egyszerű szertartás az anyakönyvi hivatalban, mindenféle nagy felhajtás nélkül. Utána egy szerény vacsora a legszűkebb családi körben. Milán akkor azt mondta, élete legszebb napja volt. Anna Tisza is pontosan így érezte. Azóta eltelt öt év, szinte észrevétlenül suhant el az idő. Voltak csúcspontok és hullámvölgyek, örömök és nehéz pillanatok, de mindenen közösen mentek keresztül.
A menüt aprólékosan megtervezte. Könnyű előételek: sajttál háromféle sajttal – brie, cheddar és márványos kéksajt –, mellé zöldségtál joghurtos-zöldfűszeres mártogatóssal, illetve tortillatekercsek különféle töltelékkel: egyikben füstölt lazac és krémsajt, a másikban csirke gombával, a harmadik vegetáriánus változat padlizsánnal és kaliforniai paprikával. Főfogásnak citrommal, rozmaringgal és friss zöldfűszerekkel sütött lazac, hozzá köretnek héjában sült újkrumpli. Desszertként egy bevált cukrászdából rendelt torta: mézes lapokból álló sütemény tejfölös krémmel. Nem akart nehéz, majonézes salátákat vagy zsíros fogásokat. Minden legyen kifinomult, ízletes és könnyen emészthető.
A zenei lejátszási listán már egy hete dolgozott. Főleg jazz, lounge és egy kevés indie-folk került rá. Semmi harsány vagy tolakodó darab. Csak olyan, ami háttérnek tökéletes: lehet mellette beszélgetni, nevetni, nosztalgiázni.
A szobában már égtek a gyertyák. Hófehér terítő került az asztalra, az evőeszközök fényesen csillogtak. A borospoharak vékony falú kristályból voltak – a nagymamájától maradtak rá. Mindennek hibátlannak kellett lennie.
Milán benézett a konyhába, hátulról átkarolta.
– Már megint listázol? – mosolygott.
– Azt szeretném, ha minden simán menne – felelte Anna Tisza, és letette a tollat. – Ne legyen kapkodás, se kiabálás. Csak mi, a legfontosabb emberek, finom ételek és jó beszélgetések.
– Ez nagyon jól hangzik – bólintott Milán. – Kik jönnek?
– A húgod, Vivien Váradi a férjével, Kristóf Hegyivel, aztán a barátnőm, Boglárka László a pasijával, és persze Kornél Takács Edinával. Úgy nyolcan leszünk. Ne legyen több, így meghittebb.
– Tökéletes – mondta Milán, és puszit nyomott a feje búbjára.
Másnap Anna Tisza korán talpra ugrott. Kitisztította a lakást, hogy minden ragyogjon, megterítette az asztalt, elrendezte az edényeket. Estére, hat órára minden készen állt. Az ételek a tálakon, a gyertyák lángja remegett, a hangszóróból halkan szólt a zene.
Milán kijött a zuhany alól, felöltözött, odalépett hozzá.
– Ez valami mesés. Teljesen varázsló vagy.
– Csak azt akarom, hogy emlékezetes legyen ez az este – mosolygott Anna Tisza, miközben az utolsó villát is a helyére igazította.
Pont hétkor megszólalt a csengő. Először Vivien és a férje, Kristóf érkeztek, utánuk Boglárka a párjával, végül Kornél és Edina. Mindenki hozott virágot és bort, és ahogy beléptek, azonnal dicsérték a terítést és a hangulatot.
– Anna, ez valami elképesztő! – ámult Boglárka, végigpillantva a szobán. – Mint egy elegáns étterem, csak sokkal otthonosabb. Hol tanultál így dekorálni?
– Köszönöm – mondta Anna Tisza, miközben bort töltött a poharakba. – Rengeteget pepecseltem vele. Csak szerettem volna, hogy a légkör pont olyan legyen, amilyet elképzeltem.
– Maradéktalanul sikerült – helyeselt Edina, a gyertyákat nézegetve. – Az embernek itt szinte kedve támad suttogva beszélni. Mint valami különleges helyen.
– Pont ezt akartam elérni – mosolygott rá Anna Tisza.
Kristóf a hangszóró mellé lépett, belehallgatott a zenébe.
– Hopp, ez csak nem Miles Davis? Remek választás.
– Te értesz a jazzhez? – lepődött meg Anna Tisza.
– Valamennyire. Lemezeket gyűjtök. Ha gondolod, egyszer áthozom a gyűjteményem, végig is hallgathatjuk.
– Nagyon benne vagyok!
Mindenki helyet foglalt az asztalnál, Milán emelte az első poharat:
– Ránk! Arra, hogy együtt vagyunk! A szeretetre! És arra, hogy öt év közös élet után még legalább ötvenet végigcsinálunk együtt!
A poharak összekoccantak, ittak, majd nekiláttak a falatozásnak. A beszélgetés könnyedén, magától sodródott. A zene halkan szólt a háttérben, barátságos keretet adva mindennek. Vivien mesélte, hogyan utaztak egyszer Kristóffal egy eldugott, erdős vidékre nyaralni, Boglárka nevetve adta elő a sztorit a srácról, aki egy szekrényt próbált összeszerelni az útmutató alapján, és mindent fordítva rakott össze. Kornél a munkahelyi újdonságokról számolt be, Edina pedig a legutóbbi fotózás képeit mutogatta a telefonján.
– Anna, tényleg mindent te találtál ki a menühöz? – kérdezte Vivien kíváncsian.
– Persze. Azt akartam, hogy minden könnyű legyen, mégis ízes. Ne telítődjünk el túlságosan, de közben azért élvezzük az ételeket.
– Hát, ez sikerült – bólintott Boglárka párja, miközben újabb tekercset tett a tányérjára. – Ez a halas egyszerűen zseniális!
Pontosan olyan hangulat uralkodott, amilyet Anna Tisza megálmodott. Meleg, őszinte, mindenféle mesterkéltségtől és feszengéstől mentes este volt.
Ekkor váratlanul éles, türelmetlen csengőszó hasított a levegőbe. Három rövid, egy hosszú. Így csak Rozália Lakatos szokott csengetni.